Benczés Laci elmebeteg. Nem, nem az a vérbenforgó-szemű, dühöngő őrült, ahogyan az őrült, az ostoba-laikus köztudatba – igen hibásan – bele van gyökerezve, nem, Benczés Laci egy aranyszívű, légynek nem, de önmagának ártani tudó, kedves bolond, tele szelíd téveszmékkel, némelykor színes, szélesvásznú víziókkal, és igen, időnként lélekkiszorítókkal.
No, itt kezdődnek a gondok. Mert ugye, azt mégsem lehet hagyni, hogy Benczés Laci életveszélyes, vagy ne adj’ isten, szentségtörő dolgokat tegyen a kis faluban, ahol él!
El lehet nézni, teszem azt, hogy a nagymise kellős közepén, a legnagyobb lelki nyugalommal odasétáljon az oltárhoz, mit sem törődve az atya – egyik legszívbemarkolóbb – prédikációjával, zavartalanul lepakolja a friss virággal töltött vázákat, aranyozott kegytárgyakat, gyertyákat, miegyebeket, és ráfeküdjön az aranyrojtos-bojtos, mélyzöld, megszentelt abroszra, szíve felett imára kulcsolt kézzel, felfelé fordított szemgolyóval – maga a megtestesült ájtatosság – zengő-szép hangon mozgalmi dalokat énekeljen, mondván, ő a messiás? Ugye, nem?! Ahogyan azt sem, hogy egy éjszaka, halálos csendben – az összes kutyát leparizerezve –, precíz tervezést követve, szabadon eressze a falu összes hízóját, szigorúan közel a karácsonyi vágások idejéhez, mert azok szabadságra vágynak? Persze, hogy nem! Ahogyan nem lehet elnézni többedszeri, különféle magas helyekről kiinduló repülési kísérleteit, aminek eredményeképpen nem sok törés-szűz csont van a testében.
Benczés Laci bár akaratlanul, de veszélyes környezetére, önmagára, ezért időnként beutalják a pszichiátriára, úgymond gondolkodni, hátha egyszer végre megtanulja: a tablettákat márpedig elfelejteni nem szabad, függetlenül attól, valóban ő a messiás, avagy sem…
Benczés Laci remekül idomul a kórházi mindennapokhoz. Alkalmazkodik a napirendhez, a társaihoz, a személyzettel tisztelettudó – ő talán az egyetlen, aki nem trappolja végig a frissen felmosott folyosót, és mindig lehúzza maga után a wc-t. Ha kell, segít, de soha nem tolakszik. Nem lamentál sem a koszt minősége, sem mennyisége miatt. Példásan bekapja a gyógyszert, és ha elég türelmes, szemfüles nővérrel van dolga, le is nyeli. Minden nap fürdik, van, hogy többször is, akad, hogy órákig – közben énekel. Mit tehetne… A meleg víz és a dalolás a szívcsücskei, de sebaj, nem zavar sokáig… A kemikáliák hetek alatt visszakényszerítik emberi szerepébe: elnémulnak a harsogó, buzdító dalok, ebből lehet tudni: Benczés Laci kigondolkodta magát. Onnantól a hazavágyáson mereng.
Vizit van. Benczés Laci az ágy mellett áll, maradék, mákos haja félkaréjban, kissé borzasan, fültől-fülig öleli a fejét, bajusza, szakálla lesimogatva. A kórházi pizsamakabátot mellkastájon egyetlen gomb tartja össze, a nadrág széltében nagy neki, hosszra rövid: előbukkanó vádliján némi kopott szőr kushad. Lábain betegtársától örökölt klumpa (a bal gumisarok elhagyta a talpat, a lábbeli kiszáradt fasarka élesen koppan Benczés Laci lábán, ha lép). Szeme tiszta, figyel, mint a sas – így várja a doktort. Háta egyenes, kezeit sovány tomporára lógatva összefogja, játszik az ujjaival – cseppet szorong.
– Hazamennék doktor úr! – jelenti ki a kölcsönös üdvözlést követve kedvesen, de határozottan.
– Úgy hallottam, még zeng az a nóta, Laci. Aztán mit csinálna otthon?
– Tartanék egy kis haszonállatot – mondja pillanatnyi habozás nélkül, hiszen kitalálta ő azt már, alaposan.
– Milyen haszonállatot? – kérdezi a doktor, elcseppentve egy aligmosolyt a szájsarkából.
– Ilyen … – torpan meg kicsit a válasz előtt, mert a terv, lehet, mégsem volt olyan részletes – tyúkot! Bábolnai letojt tyúkot – vágja ki magát. A doktor, a nővér, a betegek nevetnek, még a neon is felragyog. Benczés Laci is nevet, de nem adja fel könnyen.
– Hazamennék doktor úr… bábolnai…
– Mivel etetné?
– Búzával.
– De még nincs búza, soká fognak aratni, Laci! Elpusztulnának azok a bábolnai letojtak.
– Jaaa… – görbül lejjebb a bajusz. – Akkor valami konyhai potyadékkal! – mese nincs, Laci elszánt.
– Laci! Péter Pálkor aratnak, még maradni kell!
– Addig ne tartsak, doktor úr?
– Addig ne.
– Jó … doktor úr – feleli megadóan, csendesen. Feje lóg, a metlachit vizsgálja, háta görbe, már nem tud helyben maradni: folyamatosan, bár szolídan toporog.
A vizit halad tovább.
Benczés Laci leül az ágya szélére, kicsit morfondírozik, aztán vállára keríti elvékonyodott törölközőjét, kezébe veszi az elkeskenyedett szappant, és elindul a tusolóba.