Gurul az alumínium kiskocsi. Meg-megdöccen, el-elbicsaklik kereke az ezeréves, talajeleresztett metlachi-sarkakon. Abrosza tiszta párnahuzat; rajta nagy, kék zsák, benne fűrészporként morzsálódó, torokratapadó kenyérszeletek. A nagy, kék kenyeres-zsák mellett agg, kívül piros, belül szürke-fehér foltos, zománchíjas lábas árválkodik.
A lábasban sűrű, halványsárga-rózsaszín massza: hányadékra emlékeztet. A kencéből dölyfösen, evőkanál szára mered a dohányszínűre öregedett plafon felé. A kék zsák árnyékában katonásan egymásra tornyozott papírtányérok pózolnak. A kiskocsi alsó polcán műanyag-kancsó, benne remeg, zörög a sok életlen, mindenféle stílusú, hosszúságú, szélességű és korú, szedett-vedett kés-sereg.
Délután öt, vacsoraosztás.
A kiskocsi sorba bekanyarodik a kórtermekbe, lehorgonyoz. Fel-felzizzen a kék zsák, koppan a kanál, koccan a kés. Másfél szelet, fűrészporként morzsálódó, torokratapadó kenyér, egy evőkanálnyi sűrű, halványsárga-rózsaszín massza, és egy hangos „jó étvágyat, egészségükre!”.
Kórteremről – kórteremre.
Fordul a kiskocsi teremről-teremre. Zizzen, koppan, koccan. Köszönik.
Fordul a kiskocsi teremről-teremre. Zizzen, koppan, koccan. Kérdeznek: kaphatnék még egy szelet kenyeret? A fehér köpeny nem néz fel, úgy mondja: ha marad, persze. De még messze van a vége…
Fordul a kiskocsi teremről-teremre: teremről-teremre zizzen, koppan, koccan a terhe.
A folyosó végén visszafordul, meg-megdöccen, el-elbicsaklik kereke az ezeréves, talajeleresztett metlachi-sarkakon, majd úgy félúton megáll. Zizzen a zsák. Két jobb kéz kap a maradék kenyérszelet után. A fehér köpeny maréknyi erőtlen gyolccsá csúszik össze: fiúk… nem veszhetnek össze egy kenyérszeleten.
Keres egy alkalmasabb kést, középtájon kettévágja a fűrészporként morzsálódó, torokratapadó, árva kenyérszeletet, és szemlesütve átnyújtja…
Az alumínium kiskocsi újraindul, az ezeréves, talajeleresztett metlachi-sarkakon felnyikkannak, felsírnak az olajozatlan kerekek…