Az asszony sürgött-forgott. Hajnalban már kivetette az ágy – így volt ez mindenkor, amikor a családját várta, de amúgy sem volt jó alvó: koránál fogva fel-felriadt, az álom gyakran, csalfán hagyta faképnél. Magára kapta a kényelmes mackónadrágot, trikót vett a blúz alá, arra kötött mellényt – az éjszaka felemésztette a házban az előző napi meleget, a hideg gyötörte kopott vállízületeit, sanyargatta csomókba tokosodott hátizmait.
Arcot, fogat mosott, rendet szántott galambszürke, makacsul göndörödő tincsei között, rámosolygott a tükörben a ráncaira. Elzárta a gázt a türelmetlenül fütyülő teafőző alatt; most sem hagyta ki, mélyen beszívta a kicsiny, sárga-gömbű, zizzenősre száradt, fehérszoknyájú kamillavirágok illatát, mielőtt leforrázta volna őket. Elgyújtotta a tüzet, aztán beemelte az ablakpárkányról a lavórral borított-védett, kosárnyi ételt, bort. Mióta térdében a fájdalom aligtűrhetőre fokozódott, már az Úr Angyalára bízta a szentelést – messze volt a templom, messze a család, a falubelieket megkérni pedig… Drága a benzin, nem szeretett tartozni.
Megcsókolta a kalács csücskét, tojásostól-kalácsostól-borostól-sonkástól bevitte a kamrába, a stelázsira.
Lepakolt az asztalról: a hullámos szélű üvegvázát a kissé megfonnyadt, illatavesztett jácintokkal a kredenc sarkába rakta; a ráncos-foltos almákat is száműzte; a kockamintás abroszt a védő-nejlonnal együtt hajtotta össze. Puha rongyot mártott vízbe, alaposan kicsavarta, lassan, óvatosan letörölte az asztallapot. A asztal bokáig felmosórongy-marta lábai libabőrkeltően csikorogtak, ahogyan a konyha közepére húzta. Kicsit megállt mellette, megsimogatta, ujjait végigfuttatta a sötétbarna testen több helyütt megrepedt lakk-sebeken, aztán szétnyitotta – előre örült, hogy még így, óriásira nyílva is szűkösen férnek el majd körülötte – lesz csintalanság, ficergés, kuncogás, kacagás.
A kamrából vasalót hozott, a nagy, halványzöld rongyosládából vasalóruhát, tálacskában vizet. A fényesfehér, apró virágmintákkal ékes damaszt megadóan terült a masina alá; oda-vissza, oda-vissza, fel-le… oda-vissza, oda-vissza, fel le… Időnként belemártogatta csokorba csippentett ujjhegyeit a vízbe, ráfröcskölte a makacsabb gyűrődésekre, egyetlen ráncocskát sem hagyva.
A lobogás már belakta a kandallót, a munka is melegítette, olajozta rozsdás tagjait – a mellény lekívánkozott. Fel-felszökött, szárnyra kapott a gőz, röppent a vasalás-illat…
A már tükörsima terítőt kicsit meglibbentette, hadd kapjon levegőt, és hűlni, pihenni hagyta. A kandalló oldalához ült, elkortyolta a langyosra fáradt kamillateát.
Teríteni kezdett: a pőre asztalt befedte az abrosszal. A kászliból elővette a kőrísfa-tányérakat, az eccájgos-dobozt, a sifonérból a patyolat keszkenőket. Lassan, puhán rakta szét a tányérokat, meg-megcirógatva a véső eltompult harapásnyomait – eszébe jutott apja munkától megvaskosodott, elkérgesedett bőrének simítása az arcán…
Voltak a kendők közt elnyűttebbek, és egészen hamvasak, a sarkukba varrt nevek némelyike halványan, a frissebb hímzések harsányan köszöntek rá. A legrégebbi asztalkendő a sajátja volt, a nevét – kis kunkort kanyarítva az utolsó betűhöz – a nagyanyja öltögette…
Tekintélyes darab, gusztusosra füstölt sódart vett a hentestől; előző nap már megfőzte, egy kisebb, lekanyarított darabot nyersen hagyott – a veje így szereti. Az asztal közepére pakolta, a nagytálra, hadd pöffeszkedjen, míg teheti. Poharat szedett, szétrakta az eccájgot, szelíd és erős reszelt tormát rakott, csatos dunsztosüvegekbe. A kert végéből kecskefűz-vesszőt tört, egy ágat a tűzre vetett, a maradékot a mázas agyagkorsóba rakta.
A tojások maradtak a terítés végére. Sokáig ragaszkodott a hagymahéjjal színezett festéshez, de a kisunokái odáig voltak a tarka-barka tojáshalomtól, a kiscsibés, bárányos matricáktól, hát hagyta magát. Pár darabot azért úgy is…
Egyenként vette kézbe, átsimogatta némi bőrkével, tiszta ronggyal a héjakat. Nőtt a cifra, csillogó rakás, lassultak a mozdulatai, nehezedett a mellkasa. A hagymahéjjal festett tojásokat már nem látta tisztán – levette a szemüvegét: hadd szabaduljanak a könnyek. Elnézett az égigérő nyárfák felett, egyenest bele az égbe.
Kislány volt.
A barka abban az évben még alig pelyhedzett Húsvétkor: eldermedtek a rügypikkelyek, szívósan markukban tartva a barkavirágokat – az elerőtlenedettek kibomlás nélkül, alignesszel pottyantak a váza mellé, és csak éjjel, a bamba csendben hallatszottak, a bútorok pengését tompítva.
Papa sem hajnalonta indult az erdőre, gyéríteni – megvárta, míg gyöngül a fagy. Újságpapírkapcát tekert a zoknira, a bekecs sem lóghatta ki a téli munkát magából – előkerült a kamrából újra; apja csak a sűrűben vetette le, ha megmarkolta a fejsze nyelét.
De a sonka szépen füstölődött, és a régi öregek hamarvást érkező jóidőt jósoltak. A tojók feneke kiengedett, szaporodott a tojás a szakajtóban…
Tökéletes Húsvét volt, abban az évben is.
A családi kaláris… Szépen, szabott rendben, mint minden nagy ünnepen; egymás mellett, apraja-nagyja, könyök a könyökhöz, térd a térdhez ért – szabálytalan gyöngyök felfűzve, a terített asztal körül.
És ebben az évben tévedt el a Nagyerdőben. Kis, csitri lány volt, jól ismerte az erdő egy részét, hiszen annyit járták a papával… Tudta, merre árválkodnak a cseresznyefák a délceg bükkök, a tömpe vadkörtefák, a kedélyesen terebélyesedő tölgycsaládok között. Ismerte a járást az összekapaszkodó lucfenyők hűvöse alatt, a ropogós-puha tüskéken, a vadcsapások szélességéből, és a lábnyomokból tudta, milyen állat jár a tengerszemhez inni. Nem volt titok előtte a pirosló csészegomba-csokrok, a boszorkánykörök, az erdei szeder és szamóca, a ganajtúrók, nünükék, mókusok, szarvasok, őzek, fakopáncsok, fülemülék, ezernyi növény és állat kedvenc előfordulási helye. Számtalanszor szürcsölte tenyeréből a monostor-rom közelében a mohos kövek közül buggyanó, felszínre szaladó forrás hűvös vízét.
És mégis eltévedt.
Messzebb, beljebb, minden eddiginél közelebb mentek pajtásaival az erdő szívéhez, de bíztak magukban – mindőjük járta az erdőt.
Már hazakészülődtek. Elropogtatták a kekszet, megették az almát, megitták a meggyszörpöt, amit csak a piknik kedvéért vittek magukkal. A kirándulás fináléjaként az öt csitri egy utolsó fogócskába fogott.
Mint a csík: cikáztak a fák között! Röppentek a copfok; kókadtak, bomlottak, szárnyukat vesztették a nagy, színes masnik – a szalagkígyók nem győztek a levegőben úszni gazdáik után; pirultak az arcok; gyöngyöztek a homlokok; pördültek a szoknyák, szaladtak a szemek a harisnyán, a cipőtalpak alig érték a földet. Sivalkodtak, kacagtak, és szaladtak, futottak, szökelltek, mint a szeleburdi őzcsikók. Az avar vastaga zizegett, zörgött, elsötétedett dúltságában, ahogy a lábak kíméletlenül gázolták; a rügyek megfényesedtek, forrásnak indult duzzadásuk, ennyi zabolátlanságot látva.
Ő messze szaladt, ravaszul nagy kitérőt tett – fel-felkuncogott a cselen.
És elveszett. Nem voltak ismerősök a fák, bokrok. Az avarban hagyott nyomain indult vissza, de a vadak körös-körül feltúrták a talajt – nem igazodott el. Kétségbeesésében ide-oda szaladgált, nem tudta eldönteni, merre induljon. Kiabált, ordított, de semmi válasz… Próbált emlékezni, merről jött, de ki figyel arra, ha nagy a kedv, és a hév viszi a lábakat… A félelem elsápasztotta, a szíve óriásira puffadt, szűkké vált mellkasából a torkán keresztül akart szabadulni – a levegő se ki, se be. Az agyában a gondolatok elnémultak. Semmi nesz, semmi hang nem hallatszott, csak szívének zakatolását verték vissza a fatörzsek. Pánikba esett – reszketni kezdett. A legközelebbi fához imbolygott, átölelte, arcát a kéreghez nyomta, összeszorította a szemét, kapkodta a levegőt.
Egészen addig állt a fához kövülve, míg valaki meg nem szólalt – benne. Az apját hallotta. „Erzsi! Erzsikém! Ez a tojás a miénk. A te, és az én tojásom. Elfelezzük, megesszük, korty pálinkával öblítjük, de te csak a nyelvedet dughatod bele!” – már látta is…
Húsvétvasárnap reggel: az asztal tömve volt, a család körötte reggelihez látott.
Apja az asztalfőn ült. Halántékán már ősz szálak villogtak a szénfekete hullámok között – a legerősebb, legsűrűbb fésű sem fegyelmezhette azokat a fürtöket. Erős szálú szemöldök, alatta barna szempár, ami olyan szeretettel tudott nézni, hogy az ember lábai elgyengültek. Tudott ez a szempár olyan pillantást is vetni, hogy a vér megjegesedett abban, aki állta, ha állta. Sűrű, büszke bajuszkorona domborodott a szelíd ívű felső ajak felett, az erős gerincű orr alatt. Fehér ingén a legfelső gomb szabadon maradt, az ingujjak könyékig hajtogatva. A kislány apja mellett ült, a Pitralon illata incselkedve csiklandozta az orrát.
A sonkát a családfő szelte, emberes adagokat vágva. A többiek kenyeret szegtek, tormát púpoztak, tojást törtek. Tojást törtek, feleztek, régi szokás szerint, mert a tojásfelek mágikusan vonzzák egymást… Az ő tojásukat apja, „papa”, mindaddig vele osztotta meg, amíg élt… Nagy, kérges tenyerében elveszett még a legméretesebb is… Bicskáját, amit állandóan magánál hordott, kíméletesen nyomta a tojástestbe, mint aki röstelli, hogy kárt tesz benne. Óvatosan választotta ketté, és nyújtotta át, aztán közel hajolt, és huncut mosollyal elmondta a mondókát: „Két fél tojás egy egész, így te mindig hazatérsz.”
A rettegés engedett benne. Lassan, mélyeket sóhajtott, abbamaradt a reszketés, megint öklömnyi lett a szíve. Elengedte a fát, letörölte a könnyeit, elkenve a sötét kéregmorzsákat az arcán. Becsukta a szemét, elkezdett körbeforogni – közben a tojásra gondolt, apja kezében. Semmi másra, csak a tojásra. Pörgött körbe, kitárva karjait, szinte esésig szédítve magát. Akkor megállt, kinyitotta a szemét, tekintetével befogta a szembelévő legmesszebbi tölgyet, megvárta a szédülés végét, és elindult. Kétsége sem volt, hogy az a helyes irány. Sokáig ment, mindig egyenesen, amerre a lába, és a szíve vitte. Aztán kiért az erdőből, a falutól elég távol, de ismerős rétre. Most a megkönnyebbülés ríkatta…
Szél kerekedett. Az égigérő nyárfák dereka szelíden ingani kezdett, éppen csak zöldülő, hosszú karjaik kecsesen követték az áramlatokat. Az asszony megint munkához látott: a maradék tojásokat is kifényesítette, az asztalra tette – a legszebben sikerültet meghagyta, este, ha maga lesz csak megint, kíméletesen apróra vágja, és elszórja a kertben.
A vállfáról leakasztotta az ünnepit – mélységes békéjét babusgatva öltözni kezdett.