Keserűen veszem tudomásul, hogy egyre jobban rohansz, nem érsz rá foglalkozni velem, rám-rám pillantasz, de ahogyan telsz, úgy, arányosan csökken irányomban eltöltött figyelmed mértéke, értéke.
Pedig szépen indult minden… Rámértél. Hitegettél. Bíztattál. Vigasztaltál. Ott voltál velem minden másodpercben, órában, napban. Reggeltől estig, estétől reggelig fogtad a kezem, simogattad a fejem. Időnként elegem is volt az ajnározásból.
Aztán, amikor egyre többször döbbentem rá: mennyi, de mennyi mindent elrontottam, mennyi, de mennyi mindent kéne még tennem, kértelek: lassabban! Kértelek: állj! Kértelek: vissza minden, újra akarom! – kezdtél unottan viselkedni velem, és egyre gyorsabban, egyre sebesebben, egyre messzebb kerültél az ígéreteidtől, tőlem, én pedig érzem, tudom: egyre közelebb jutok a végső csődhöz.
Futok utánad, szólongatlak, de csak dölyfös hátadat látom, ahogyan egyre gyorsabb körökben keringsz körülöttem, direkt elfordulva tőlem – cinikus vagy és rombolsz, már teljesen kiismertelek –, hiába vagy állhatatos és hű, rosszul csinálod. Nagyon rosszul…
Te vagy a legrosszabb barát. A legrosszabb anya. A legistentelenebb istentelenség. A leghazugabb, leggonoszabb valami, ami a világon létezik.
Egyre jobban gyűlöllek. Egyre jobban félek tőled. Egyre jobban nő bennem a késztetés: elkapni, és alaposan megszorongatni a nyakadat, míg az összes szusz ki nem szorul belőled.
Dögölj meg, kedves Idő.