– Mit csinálsz itt kismadár?
– Hát… csak gubbasztok.
– Miért gubbasztasz? Baj van?
– Nem tudok repülni… betegek a szárnyaim – koppant a válasz.
– Miért betegek a szárnyaid? Nem lehet meggyógyítani?
– Nem lehet… Mikor fióka voltam, megnyesegették. Túl magasra szálltam, ismeretlen vidékek felett repkedtem. Félő volt, hogy elveszem, elpusztulok. Később nem is nagyon mertem használni… Elrettentem… A szárnyaim pedig nézd csak: elsorvadtak…
– És… és a lábacskáid is betegek?
– Ó, azok nem! Azok erősek, mint az acél! – csillant a hang.
– Akkor miért nem ugrálsz? A boldogsághoz nem kell a repkedni! A földön is sok csodadolog van; csak vidámabb lennél a napfényben, színek, hangok között, nem beszélve arról, nem lennél ennyire magányos.
– Butákat beszélsz… – keseredett el a csicsergés. – Madár vagyok. A madarak akkor boldogok, ha szállnak. Ilyen a természetük. De… – borzolta fel pillanatra a tollait – próbáltam én… Kinevettek… Volt, hogy megtaposták a csonkjaimat… És előfordult, hogy megdobáltak… Elfáradtam… Jobb nekem itt, a sötétben, egyedül. Nem zavar, nem bánt, nem csúfol senki… Nyugodtan álmodozhatom a repülésről.
– Tudok valamiben segíteni? – próbálkozott a látogató, szinte súgva a kérdést.
– Hát… Ki vagy te? Talán varázsló? – rebbent a csipogás, az utcai lámpa beeső fénykörében még a sápadt tollú fejecske is előbukkant egy pillanatra.
– Nem, sajnos nem vagyok varázsló…
– Kár… Akkor menj, kérlek. Zavarsz. Szeretnék tovább álmodozni a szárnyalásról.