Tavasztól őszig szinte nincs hét, hogy ne kellene verebet szabadítanunk. A rabságba esés pontos okát, módját nem ismerem, de tény: a kémény száján bejutva (amiről egy régi vihar elvitte a bádogkalapot) a kandallóban landolnak, ahol addig vergődnek kétségbeesetten vagy sztoikus nyugalommal kuksolva, míg ki nem engedjük őkelméket. Mert a kaland egyirányú: kémény-nyílás, kürtő, kandalló; visszafelé már nem megy az extrém verébsport – csak ideút van. Csuda kíváncsi, vakmerő, pajkos népek ezek…
A napokban – több évnyi tapasztalat után – szöget ütött a fejembe egy s más. Azon kívül a nyilvánvaló tényen kívül, hogy kíváncsi, vakmerő és pajkos népek ezek, több mindenre rájöttem velük kapcsolatban.
Hogy érthető legyen a végkövetkeztetések sora, le kell vezetnem a történéseket, megspékelve némi saccperkábé, légypiszoknyi matematikai műveletecskével.
Tehát.
1. Tíz verébből általában egy megdöglik, mire észrevesszük, hogy a kandalló belseje – bár nincs fűtési szezon, benne a viruló, izgő-mozgó tűzzel – él, vergődik. Vagy azért nem észleljük, mert csendes, bátortalan, fásult a szentem, vagy, mert nem talál le a kandallóig, esetleg elakad valahol út közben. Ergo: tízből egy veréb veszteségként elkönyvelhető – marad kilenc.
2. A verebek zöme (nyolc a kilencből) nem olyan okos, hogy egy svunggal kiröppenjen a kitárt teraszajtón. Ergo: egy veréb tudja igazán a tutit – hát… nem túl jó arány…
3. A hét butácskából kettő a konyha felé száll, csak némi rásegítéssel hajlandó elhagyni azt.
Ergo: két verebet a szíve vagy a begye a konyha felé húz – marad öt.
4. Az ötből egy össze-vissza kóricál a nappaliban (ha nem csuknánk be az ajtókat, hótziher: minden helyiségbe bepofátlankodna), míg így vagy úgy, ki nem talál. Ergo: egy veréb nagy kalandor – marad négy.
5. A négyből egy megül a tárt kandallóajtóban, a menekülési mozgásprotokoll kimerül abban, hogy ímmel-ámmal, tessék-lássék ugrál pár kört a tűztérben, még véletlenül sem kifelé (az édes szabadság felé), és a legnagyobb lelki nyugalommal mereszti ránk fekete gombszemét; no, ezeket kell megfognunk – még csak nem is berzenkednek…
Ergo: egy veréb vérlusta, elkényeztetett mamakedvence – marad négy .
Összegzem az eddigieket: Tízből négy veréb brutálisan ostoba, ha a szemüket böki ki, sem látják a megoldást!
Ámde!
Ez a négy veréb minden alkalommal a felső könyvespolcra, egy bizonyos könyvre száll, ott tétovázik egy ideig, aztán reppen ki. Megnéztem. Tolsztoj Feltámadás című műve a landolóhely. Eltöprengtem… Megnéztem: nincs letojva. Mi lehet még… A borító nem illik az általam elképzelt idillikus verébkörnyezet profiljába, igaz, széles, kényelmes, többszázoldalas, de ha madár lennék, inkább a pár centire zöldellő futóvirág indáira szállnék.
És akkor belém hasított! Ez a négy veréb dehogy ostoba! Pusztán szeretik a könyveket, különösen Tolsztoj Feltámadását.
Ergo: a maradék négy veréb a verébtársadalom tanulni, tudni vágyó hányada, amelyek (sőt! akik!) érthető de különös vonzódást éreznek a nagy orosz zseni munkássága iránt. Vagy csupán hisznek a feltámadásban…
Foglaljuk össze: tíz verébből egy öngyilkos hajlamú, egy zseni, kettő nagyon szereti a begyét, egy kalandor, egy lusta dög, négy pedig életrevaló, okos szárnyas (vagy csupán hisz a feltámadásban…).
Az arányok alapján levonhatjuk a konklúziót:
A verebek intelligensek, sokfélék, szeretni-, tisztelnivalók… Mint mi, emberek.
Jut eszembe! Egyszer rigó manifesztálódott a kandallógyomorban, így leszögezhetjük: némelyik rigónak erős identitászavara van – verébnek képzeli magát.
De… végülis olyan mindegy… Ez is madár, az is madár. A lényeg: kis látogatás után – szeretem a madarakat – tízből legalább kilenc szárnyaljon tovább a dolgára, szabadon.