Padok, emberek, körös-körül a pedig a nagy semmi.
– Jó napot!
– Magának is!
– Zavarhatom?
– Nem zavar. Ráérek… Üljön le, ha akar. Széles a pad, elférünk.
– Köszönöm. Engedje meg: Kovács Jánosnak hívnak.
– Örvendek. Varga István.
– Hadd kérdezzem meg: ön miért van itt?
– Maga új, igaz?
– Igen. Egy hete haltam meg.
– Akkor volt már fent és lent is, ha nem tévedek.
– Igen.
– És sem ide, sem oda nem engedték be.
– Nem… Fent azt mondták, nem voltam elég jó ember. Lentről azzal küldtek el, nem voltam elég gonosz. Ráadásul mindkét helyen ki is röhögtek… Ideirányítottak, azt mondták, ide vagyok beosztva… Mondja István, mi ez a hely?
– Pista. Neked Pista. Szervusz sorstárs.
– Jancsi. Szervusz.
– Hát, drága Jancsi, ez az Átlagemberek Túlvilági Nulladik Kikötője. Röviden ÁT0K.
– ÁT0K? Micsoda badarság!
– Az. De ez a neve, tetszik, vagy sem. A lényegen nem változtat.
– És meddig kell itt lenni?
– Az örökkévalóságig…
– Most tréfálsz!
– Nem… teljesen komolyan mondom…
– De hát itt nincsen semmi!
– Dehogynem! Vannak padok, ÁT0K-polgárok, és a semmi. Ez is valami…
– Ez most már mindig így lesz? Padok, emberek és a nagy nulla?
– Így…
Pár perc néma csend.
– Mennyivel jobb lehet a mennyben… Angyalok, béke, hárfák… Ennél itt talán a pokol is jobb! Ott legalább történik valami…
– Itt is történik. Ücsörgünk, beszélgetünk, beavatjuk az újakat. Mesélj! Neked milyen életed volt?
– Hát… semmi extra… Szimpla gyerekkor, munka, család, unokák, infarktus… Mondd! Te boldog vagy itt?
– Háh! Boldog? Itt nincs olyan. Létezünk a semmiben. Ne gyötörd magad, hozzá fogsz szokni. Időd lesz rá. Egy egész örökkévalóság. Évszázadokig tartott, mire rájöttem a lényegre.
– Avass be, kérlek!
– Aki a mennybe kerül, vagy mártír, vagy bolond volt életében. Gondolj csak bele, mennyit szenved mindkettő, míg ki nem leheli a lelkét… Mindig jónak lenni… Soha egy aprócska kilengés… Az ember gyarló, ha megtagadja a természetét, már életében is a semmi veszi körül…
Aki pokolra jutott, vagy velejéig romlott politikusként, vagy gyilkosként adta be a kulcsot. Gondolj csak bele! Érzéketlenek voltak, mint a görbe szög! Hát köszönöm szépen az olyat! Jó volt nekem úgy, ahogy volt, szimpla átlagemberként. Dolgoztam annyit, mint a güzü, a gazdaságban. Örültem, bánkódtam, szerettem, gyűlöltem, voltak alig bírható, iszonyat-napok, de voltak az örökkévalóságig emlékezetes boldogságosak. Szerettem élni, eredményes életem volt, egy percét sem bánom…
Sokáig sanyargattam magam afelől is, vajon mi lett volna, ha nem csak félszívvel hiszem Istent. Aztán rájöttem, semmi bizonyíték nincs arra nézvést, hogy ott, a magasságos mennyekben vagy az alvilágban más lenne az élet, mint itt, az Át0K-ban… Mert mi van, ha ott is a semmi van… Állítólag a mennyekben és a pokolban is alig lézengenek, én pedig szeretem a társaságot.
Jó ideig egyikük sem szólt.
– Gyere, induljunk! A következő transzporttal érkezik egy író is. Állítólag éhen halt… Biztosan remek történetei vannak, szerintem nem fogunk unatkozni. Ha jó író, idevarázsolhatja nekünk a mennyeket az összes hárfás puccal, és a poklot is minden ördögével. Olyan lesz, mintha élnénk…