Az első tavaszi napsugarak puha nyalábjaikkal már lággyá simogatták a föld felszínét. A langyos érintés kiolvasztotta a fagyot a rögökből, Tél Úr jégteste elpárolgott.
A Réten, a Legmagasabb Tölgy alatt, sarjadó fűcsomó gyökerei közt a hangyák ébredezni kezdtek. Leltárba vették maradék morzsáikat, majd az Elemózsia-Szerző Különítmény portyára indult, hiszen itt volt a tavasz, enni kellett, élni kellett.
A bolyban eközben a Takarító-Egység számba vette halottait, elkezdődött a Tavaszi Nagytakarítás.
Őkirálynői Petetermelő-Őfensége elkezdte potyogtatni a sok ezer hangyagubót. Egy szó, mint száz, zajlott az élet Hangyahonban.
A napok jöttek-mentek, akár Old Oszkár – az öreg bagoly derekában a lumbágó.
A hangyautódok egyre-másra kinőtték gubóikat, világra másztak. Mihelyst ez megtörtént, az Irányító Intéző rögvest beosztotta őket a soron következő posztra. Attól függően, éppen, mikor, honnan csappant meg a hangyaszám, terelte őket ide, avagy oda.
Az élet Hangyahonban roppant olajozottan folyt. Mindegyikük tudta, hol a helye. Nem ismerték az önzést, a mértéktelenséget. Nem vágytak többre, szebbre, meg voltak elégedve azzal, amit éppen tettek, ettek. Ha itt volt a munka ideje, dolgoztak. Ha a hold uralta az égboltot, aludtak. Igen, megvolt a vetés, megvolt az aratás ideje.
Ha vétettek, viselték a következményeket. Ha valamelyikőjük dicséretet kapott, szívből gratuláltak neki, ő pedig büszke volt magára, a dicsőség azonban nem szállt a fejébe.
Tudták, fajuk, családjuk akkor maradhat fenn, ha mindenki teszi a dolgát, és nem viselkednek úgy, mint az EszméletlenülMonumentálisBorzasztóanEllenségesRémek (továbbiakban: EMBER).
Az EMBER borzasztóak voltak. Ha Hangyahonnak csak a közelében jártak, már rengett a föld! A bolyban sok száz járat omlott össze, számtalan hangya lelve halálát a rögök alatt. Voltak olyan EMBER, akik éles szerszámokat vágtak otthonuk falaiba, mérhetetlen károkat okozva ezzel Hangyahonnak…
Nem lehetett velük a harcot felvenni.
Az EMBER túl erősek voltak…
Az egyetlen, amit tehettek, ha az EMBER megtámadták hazájukat, otthonaikat, hogy utódaiknak, amilyen gyorsan csak lehetett, biztos helyet kerestek. Hős Hangyák figyelemelterelésként beléjük martak, torukat a sérült rész fölé fordítva, savat fecskendeztek a sebbe. Sokmillió hangyahazafi áldozta életét oly módon, hogy az EMBER –re másztak, rágóikat beletörve beleharaptak rágós, szívós páncéljukba. Ezt azonban egyik hangyahős sem élte túl… Kiszakadt állkapoccsal ugyanis nem lehet enni, inni, dolgozni. De ha ezt túl is élték volna, az EMBER csapásai alatt azonnal halálukat lelik.
De nem tudtak mást tenni. Élni kellett. Tudták, fajuk, családjuk csak akkor maradhat fenn, ha mindenki teszi a dolgát.
Egy pénteki napon borzasztó dolog történt.
Az EMBER egy tagja a boly közelében sétált. A család éppen új bölcsőbe hordta át a már mindenórás bábokat. Ezért történhetett, hogy Akármelyikhangya csáprágójából kicsúszott egy fehér, ragyogóan szikrázó, élettől lüktető tojás. Akármelyikhangya szörnyen pánikba esett, de hiába kapott bolytestvére után, már késő volt…
A gubó, benne egy életre váró, életre vágyó hangyamagzattal legurult a földkupac tetejéről, éppen a közeledő szörny oszloplábai elé.
A Költöztető-Csapat tagjai egy mikronpillanatra megdermedtek, de aztán a Bolyvédelmi Törvény egyik alapszabálya – ami minden zsigerükbe belekódolódott , rögtön beléjük hasított (azt mentsd, ami menthető, de azt minden áron!), így sokkalta gyorsabban, pánik nélkül, hideg elmével folytatták a tojások hordását, már nem is törődve az elgurult bábbal.
Egyetlen hangya lábacskái gyökereztek csak le.
Bizony, Akármelyikhangya volt az. Homlokpajzsán a hideg veríték lassan csordogált lefelé. Csápjai lekonyultak. Potrohával megtámaszkodott a földön: lábai nem bírták volna el. Összetett szemében a fájdalom akkora volt, hogy a szomszédos vadrózsabokron tartott levéltetveik is – akikben pedig, mint tudjuk, az érzésnek szikrája sem leledzik –, megsajnálták.
Minden ízében remegve várta, mi fog történni…
A rém eközben odaért a pórul járt hangyagubóhoz. Felemelte égig érő lábait…, átlépte, majd amilyen gyorsan felbukkant, el is tűnt.
A világ egy pillanatra megtorpant a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől. Legalábbis Akármelyikhangya úgy érezte. Mint a villám szaladt le a halmocska csúcsáról. Odalent aztán fejét a bábhoz tartva, reménykedve hallgatózott.
Ta-tam, ta-tam, ta-tam – hallotta. Erős szívecske dobolt odabent.
Akármelyikhangya mindent odaadott volna ezért a neszért. Gyöngéden letisztogatta a bábot, finoman rágói közé vette, elindult a fészek felé.
A legpuhább, legvédettebb bölcsőben rakta le terhét. Az összes hangya ez után kicsit jobban figyelt rá, a megmenekültre, mint a többire. Ezt óvatosabban tisztogatták, egyszóval, megkülönböztetett védelmet élvezett. Számukra ami történt, csoda volt, a túlélőt pedig egyfajta kabalának tekintették.
Teltek-múltak a napok. A gubók egyre-másra szakadtak fel. A mi kis hangyánknak is eljött a születés ideje. Miután kibújt burkából, Akármelyikhangya vette szárnyai alá.
Aztán egy nap lepottyant a hangyatojás-héj a potroháról, de ő nem lett beosztva egyik alakulathoz sem. Neki nem kellett dolgoznia, hiszen ő már – társai szerint –megtette, ami még egyiküknek sem sikerült. Neki nem kellett sorba állnia, mikor egy Élelemgyűjtő hangya degeszre tömött beggyel hazatért. Akkor kelt, akkor feküdt, amikor akart. Neki csak lennie kellett, hiszen túlélt egy EMBER-találkozást.
Fordultak a napok, történetünk hőse egyre erősebb, egyre gátlástalanabb lett. A históriát csak hallomásból ismerte, mégis az Ő legendája volt. Hiába nem tett semmit, mégis VELE történt meg a dolog, ő volt a mítosz eleje, közepe és vége. (Akármelyikhangya közben folyamatosan szerette, babusgatta.)
Az állam egyik szabálya: nincs megkülönböztetés, mindenkinek egy célja van: életben maradni, fenntartani a családot. Éppen ezért senkinek nem volt neve. Aszerint tettek egymás közt különbséget, ki melyik osztagba, csoportba van beosztva. A mi hangyánk sem kapott nevet.
Ő azonban egy idő után elkezdte magát Mindenekfelettálló-nak hívni. Ezt alátámasztott az egész boly azzal, hogy nem úgy kezelték, ahogyan a többieket. Úgy járt-kelt a fészek folyosóin, akár a királynő. Fejét magasra emelte, csápjai gyakran a járat plafonját súrolták, tora büszkén kidagadt, potroha fényesen feszült a sok finom falattól, amivel a többiek kényeztették. Senki útjából nem tért ki. Gőgös volt, és pökhendi. (Akármelyikhangya közben állandóan a sarkában járt, és leste minden kívánságát.)
Társai elnézték neki, sőt, támogatták is ebben, hiszen, mint említettem, ő volt a kabala, benne látták azt, bármi túlélhető….
A falka egyik Alaptörvénye, mindenki egyenlő, mindenki a bolyért, a fajért lélegzik, eszik, alszik. Ezt rúgta fel most Hangyahon minden polgára, pusztán azért, mert egy baleset jól végződött. A törvények azonban nem véletlenül születnek. Megszegésük óhatatlanul pusztuláshoz vezet, vezethet.
Mindenekfelettálló sem kerülhette el sorsát.
A név kötelez – mondják. Csakhogy a nevet ő választotta magának – hamis volt. Elhitte magáról, mindenek felett áll – ehhez mérten viselkedett. Eleinte csak
ki-kikukucskált a bolyból. Mikor nem történt semmi baj, egyre többször állt ki a főbejárathoz. Egyre gyakrabban, egyre messzebb merészkedett el az otthonától. Olyan dolgokat tett, amit addig egyetlen hangya sem, mert tudták, azon kívül, hogy veszélyes, értelmetlen is.
Megkóstolta a virágoknak a nedvét, amik a Tabunövények Gyűjteménye c. könyvben sorakoztak. Erről hamar leszokott egy áthasgörcsölt éjszaka után.
Elmerészkedett ismeretlen helyekre, olyan vidékekre, ahonnan már számtalan Felderítő Hangya nem tért vissza. Ezzel is felhagyott egy idő után, mert egy alkalommal éppen egy alakulóban lévő vakondtúrás kijáratában találta magát, és a göröngylavina majdnem maga alá temette. (Akármelyikhangya persze egyre tébolyodottabban, de követte.)
Egy szikrázóan fényes napon aztán meglátott valamit.
Csillogott-villogott a messzeségben, ahogyan a nap rávetette fényét. Ezzel a lenyűgöző látomással nem is lett volna gond. A mesés valami azonban a Sohamegnemközelíthető Hely-en volt. Mindenekfelettálló nem törődött ezzel. “Sebezhetetlen vagyok, már sokszor elpusztulhattam volna.” Mindenképpen meg akarta tudni, mi lehet az a tünemény. Nagyon közel járt a célhoz, orrát megcsapta az illat. Valami mesés, ismeretlenül ismerős aroma. Akármelyikhangya (aki természetesen most is vele tartott) is megérezte ezt, és abban a pillanatban őrült félelem járta át. Ő tudta, minek van ilyen fenséges eszenciája, de tudta azt is, a halál jár az illat nyomában. Megragadta Mindenekfelettálló potrohát, teljes erejéből visszafelé húzta, de nem lehetett visszatartani.
Rohant az illat, a végzet felé…
Az asztal, amire a piknikezők az elemózsiát tették, magas volt. Mindenekfelettálló nagyon elfáradt, mire felmászott. Felért, és igen, ott volt előtte Minden Hangyák Paradicsoma – legalábbis ezt gondolta…
A kirándulók minden létező földi jóval telehordták az asztalt. Volt sós és édes pékáru, sör, cukros italok, szalámi, méz. Minden, mi hangyaszájnak-szemnek ingere…
És igen, ott volt a fényes valami is: egy pohár…
Mindenekfelettálló számára megszűnt a világ. Az összes létező, parányi óvatosság is elhagyta. Reszkető csápokkal rohanni kezdett (Akármelyikhangya lábacskáiból viszont kiszállt az összes erő, és ott roskadt össze az asztal szélén), szaladt, úgy, mint még soha életében.
Egészen addig, míg az EMBER egy példánya mutatóujjával agyon nem nyomta….
Mindenekfelettálló úgy halt meg, semminek sem volt tudatában…
Akármelyikhangya az asztal szélén holtan esett össze.
(Szeretnék Akármelyikhangya lenni.
Szeretném, ha minden hangya, aki közel áll hozzám, Akármelyikhangya lenne, mert akkor senkiből nem lesz Mindenekfeletti…
Szeretném, ha kis, szürke hangya lennék, akármelyik, aki élete minden napján, még a halála napján is azt teszi, amit kell. Dolgozik, mikor annak van ideje, alszik, mikor fent van a hold, eszik, iszik, ha éhes és szomjas.
Mert úgy maradhatunk fenn, ha mindenki tudja, teszi a dolgát.
Szürke hangya szeretnék lenni, akármelyik, aki nem egy asztal szélén hal meg…)
(2011)