A sör karácsonykor loccsant ki — szép ívben hagyva el a dobozt — a szőnyegre, amikor a fia kissé spiccesen, a kevés alkoholtól is kiskölyökké kajlásodva zuttyant le az ülőgarnitúrára. A sörív valahogy beleégett a levegőbe – az ujjaival most is, több hónap elteltével körbe tudná rajzolni a nyomát. Ez még hagyján, hiszen csak ő látta, de nem gondolta volna, hogy a sör nyomot hagy a szőnyegen is – másnap tisztítószeres vízzel átdörgölte.
Hetek múltával az addig szelíd ívű, halvány csík szemmel láthatóan sötétedett, pedig nem jártak rajta cipővel, sem papuccsal. Nem használt ellene sem hab, sem folttisztító: makacs, konok, életrevaló folt volt. A levegőben lebegő, mások számára láthatatlan sörív sem tűnt el, volt, hogy önkéntelenül elhajolt előle, amikor leült a TV elé.
Néha – hiába volt rendkívül halvány a párhuzam – eszébe jutott a canterville-i kísértet, a maga odacsalt vérfoltjával, de itt nem volt sem kísértet, sem csalás, sem vér. Vagy mégis? Lehet, az egész karácsony, sörrel, tokkal-vonóval valami földöntúli, létező-nemlétező dolog? Mi van, ha ez az egész, ami van, nem is történik meg, csak egy álom?
Eleinte lelkesen, majd egyre ímebben-ámabban súrolta át az fokozatosan, folyamatosan szürkülő, kutyafarok alakú foltot — hátha… De a folt maradt, és ő belátta, ott a helye. Sőt, eldöntötte, ha a szőnyeget megette az idő, a használat, azt a szürke, kutyafarok alakú foltot kivágja, megtartja, ha már ilyen makacs, konok, életrevaló… Szürke, vagy sem, kutyafarok alakú, vagy sem, nem passzol a szőnyeg színéhez, mintájához, vagy sem, kit érdekel: megszerette, elfogadta, neki ez így dukál.
És megtartja a levegőben lebegő sörívet is; mit számít, ha ez az egész, ami van, nem is történik meg, csak egy álom, egy illúzió…