Eljött a távozásom napja. Jóval hamarabb, mint gondoltam, ugyanis lebuktam. A cél előtt nem sokkal, de bizony, így történt.
Egyszerűen a képembe vágták az igazságot. Először azt hittem, hibáztam, de miután rápislantottam a karórámba épített sectre, megbizonyosodtam: szó sincs ilyesmiről.
A srác, aki a „vesémbe” látott, gerincferdüléses testtartással, fenékfélig lecsúszott gatyája zsebébe dugott kézzel, kis, laza terpeszben állt velem szemben. Sötét haja zsírosan, gondozatlanul cafogott a vállaira, jócskán eltakarva a homlok és az arc nagy részét.
A hajfüggöny alól hihetetlenül okos, tompa fényű szempár mustrált. A tekintete nem árult el örömet vagy büszkeséget, ami azt mondta volna: lám-lám most megvagy! Nem volt benne szikrányi félelem sem – pedig, őszintén megvallva, egy petákot nem adtam volna az életéért ezek után, magammal szemben.
Csak és kizárólag egy megfigyelő, mélységes, koromfekete, nyugodt szempár kapcsolódott össze az enyémmel.
Mint a villám, taglózott le a döbbenet, éreztem, ahogyan az adrenalin egy pillanatra összecsomózza az ereimet, a beleimet, összehúzza tüdőm léghólyagjait, bőröm pórusait úgy, hogy a szőr égnek meredt, de hála a sokéves, sokrétű, embertelen kiképzésnek, hamar úrrá lettem önmagamon.
– Betojtál? Felcsúszott a heréd a hasadba mi? – kérdezte, kissé gúnyos félmosolyra húzva sápadt, keskeny ajkait. – Már figyellek egy ideje. Azóta, amióta éjjel bejöttél a lakásunkba. Azt is tudom, amikor Juci nénihez lógtál be éjjel, és beszerelted nála azt a gépet. Hallom azóta is, hogyan búg.
Szemébe fények villogtak, ahogyan nyugodt, halk, kellemesbariton hangján szembesített a tényekkel. Testtartása közben nem változott, csupán felsőtestét kezdte enyhén előre-hátra hintáztatni.
Nem reagáltam, mert pontosan tudtam – egyetlen milliméter felém, és halott. Hagytam, hadd forrja ki magát a dolog, addig van időm a megoldáson gondolkodni.
A tér, ahol álltunk, sajnos nem volt igazán népes ezen a tavaszi, hársillatú napon, pedig előnyösebb lett volna. Tömegben könnyebb ölni, kényelmesebb megsemmisíteni.
– Mit gondoltál, meddig csinálhatod észrevétlenül a dolgaidat? Nem tudtad, hogy vannak jó megfigyelők, mint én? – kérdezte. A „hintázás” közben abbamaradt, hátát kihúzta, állát megemelte. Még a végén elszáll magától – gondoltam gúnyosan, de közben gyors, lapos pillantással felmértem a terepet.
– Na! –csattant fel a fiú. – Nehogy már azt mondd, hogy nem tudsz beszélni! Hallottalak ám! Hallottam minden szót, amit vartyogtál abba az izébe a kezeden. … Hollandul… vagy hogy – bizonytalanodott el egy pillanatra. – Mindegy, majd a NASA kiszed belőled úgyis mindent.
Egyre hangosabban beszélt, majd kiabált. Egyre több bizalmas információt árult el rólam, egyre több, bizonyítható ténnyel. Már az álruhámat „vetette le”. Lassan kifecseg, kikiabál mindent – kezdtem aggódni. Ügyes kölyök, meg kell hagyni. Nem bízott semmit a véletlenre. Csak azt tudnám, hogy a fenébe nem vettem észre… Mindegy, legközelebb jobban figyelek, de most cselekednem kell.
– Mit nem mondasz, te bolond? Mi vagyok én? – kérdezem tőle halkan, gúnyosan összecsippentve a szemeimet. Te kis seggdugasz, kiabáld ki, ha mered! – hergeltem. Sikerült a manőver, mert kezeit ökölbe szorítva a combjai mellé eresztette, vékony teste remegett. Egy lépést tett felém, szemei kimeredtek, a nyála fröcsögött, ahogyan üvöltött:
– UFO vagy bazdmeg, UFO! Egy rohadt UFO, aki bemászkál idegen lakásokba, és megfigyelő cuccokat rejt el. A kurva anyádat! – és üvöltött, és üvöltött, és üvöltött. Lassan hátrálni kezdtem, páni félelmet ültetve az arcomra, vigyáztam, véletlenül se tegyek semmi ijesztő mozdulatot.
Az emberek körülöttünk megálltak, figyeltek bennünket. Én – szememet folyamatosan a kölykön tartva – hátráltam, közben félhangosan ki-kiszóltam:
– Emberek, segítsenek, ez a szegény fiú azt hiszi UFO vagyok! Hívják a mentőket, kérem!
A szemem sarkából láttam, többen telefont tartottak a fülükhöz.
A mentő gyorsan kiért. A fiút rendőri segítséggel kellett a hordágyra szíjazni, többen kellettek ahhoz, hogy a nyugtatóampullákat beadhassák.
Óvatosan eloldalogtam. Az első biztonságos sarkon a számhoz emeltem a sectet, és bemondtam a sürgős hajókérést. Sietnem kellett, mert a megbeszélt helyre perceken belül megérkezik a gép, amivel el tudok menekülni a Földről.
A megfigyelő 74 éves korában, tüdőgyulladásban halt meg, egy elmeszociális otthonban.
Soha nem ismerte el a betegségét…