Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegényleány és egy szegénylegény, akik szerelembe estek, hát nem volt mit tenni: összeházasodtak. Nem volt a násznak akadálya, suba a subával kelt egybe, együknek sem volt a testükön hordott szál gúnyán kívül semmijük, az is kukoricacsuhával toldozva-foldozva.
Az erdő széliben tákoltak maguknak viskót; vékony ágakat fűztek, a patakmederből kimentett agyagos sárral tömítették. A tetőt jóféle dudvákkal fedték: szívós sovány perjével, friss vadmurkot fonva közé, ha éppen virágzott. Olyan volt a tető frissiben, mintha hó fedte volna. Nem szenvedtek hiányt semmiben: enni is adott az erdő bogyót, bábakalács bélét, madártojást, néha vadnyulacskát. Inni is adott az erdő: kristálytiszta patakvizet mely csacsogva, szaporán szaladt itt kövekkel, ott avarral bélelt medrében. Esténként az illatos, gyógynövényekkel telihordott szalma-nyoszolyán az erdei pacsirta dalolt az álmuk alá nyugodnivalót. Úgy szerették egymást, ahogy azon a vidéken talán még soha, senki sem.
A lány gombát, gyógynövényeket gyűjtögetett, télen rőzsét szedegetett, a fiú favágók mellé szegődött – így éltek, éldegéltek, morzsánként összehordva a javakat, akár a szorgos hangya. Évre rá feketeszemű, csipkehúsú fiúcskának adott életet az asszony. Nem volt náluk boldogabb a világon. Az ember és a felesége még többet dolgozott, ne szenvedjen a gyerek semmiben hiányt, ha már nekik olyan nehéz volt a porontysors.
Esténként együtt várta haza az asszony a karonülővel az embert; lekucorodott az esti harmattól hűvös fűre ölében ringatva csemetéjét, és a csalogánnyal együtt dalolva leste a nyiladékot. Telt-múlt az idő, a csöppség lassan totyogni kezdett, aztán hipp-hopp, már pillangók után szaladt.
Az asszony és az ember szakadatlan fáradozásának meg is lett az eredménye: faluszéli portát vettek, hadd szaladgáljon a lurkó a többi falubéli gyerekkel. A házikó csöppet rogyadozott, pöttyet omladozott, de mit nekik! Soha nem féltek a kétkezi munkától! Talpra is állították hamarost a házat, öröm volt nézni! Fehérre meszelt falai messziről ragyogtak, elcsúszott rajta a Nap sugára.
A zsindelytetőn kórusban daloltak a madarak, a dúcban búgtak a galambok. A ház körül tavasztól-őszig fecskehad cikázott, szem nem bírta követni. Nem is volt légy egy sem, pedig hamarost lett baromfi, lábasjószág is – alig győzte az ember a vásárba hajtani a bocikat, csikókat; szekér kellett már a tojásnak, sódarnak, szalonnának is.
Módos gazda, gazdasszony lett az egykori szegényleányból, szegénylegényből. A gyerek minden nap lépes mézet nyalakodhatott, cifra csizmácskában járt, díszes dolmányban feszített: apja, anyja büszkesége volt. Nyalka legénnyé cseperedett, és nem csak daliás formájával, hanem ragyogó eszével, jószívűségével, jámborságával is kitűnt a többi fiatalember közül; nem volt ellensége, csak barátai.
Aztán egy zord téli napon…
Iszonyú szerencsétlenség történt: favágás közben hatalmas bükkfa dőlt az emberre, agyon is nyomta. A köd volt a gaztevő, vagy valami hitvány lidérc, ki tudja… Ott maradt halva az ember a fa alatt.
Nagy bánatba került az asszony és a fia. Árván sírtak egymást ölelve hosszú-hosszú éjjeleken át. Nappal kábultan tették a dolgukat, alig ettek, alig ittak. Lassan vánszorogtak a keserű hónapok…
Úgy egy évre rá aztán a fiú könnyei hirtelen elapadtak.
Bizony, elapadt a könnye, de amennyire a könnye elapadt, úgy jött meg az étvágya! Evett az reggeltől-estig, estétől-reggelig! Még álmában is habzsolta magába az ételt, mindegy mi volt! Lehetett az friss, kemencéből éppen kivett illatos párát pöfékelő kenyér vagy száraz, mosléknak szánt, szikkadt gyürke. Pihe-puha túró, sűrű tejföllel, hagymával, édesköménnyel? Falta! Zsíros kenyér vastagon cukrozva, vagy levesbéle főtt hús és répa? Tömte! Sültek, főttek, pároltak, nyersek? Nem volt, amit ne fogadott volna be mérhetetlen gyomra.
Hiába sírt özvegy anyja, hiába féltette a pukkadástól, addig-addig evett, addig-addig falt, míg az asszony meg nem mérgesedett. Megtiltotta a fiúnak az evést. De tilthatta annak…
A bánat megmérgezte a szívét, gyomrát, hát evett tovább és még tovább egészen addig, míg ki nem ette anyját a jószágból, aztán az utolsó girhes forintból. Földönfutókká váltak. Egyetlen karéj alamizsna-kenyérrel a batyujukban indultak neki az országútnak, a messzi-messzi város felé, szerencsét próbálni.
Bodzabokor alatt tértek nyugovóra az első éjszaka. Reggel, amikor az asszony felébredt, a tarisznya üresen tátogott. Úgy ám! A fiú felfalta a több napra szánt kenyérszeleteket. Nagy felindultság vett erőt az asszonyon, csoda, hogy a méreg szét nem vetette! Keze ökölbe szorult, szeme összeszűkült, úgy sziszegett rá a fiúra, akár a kígyó:
– Ó, hogy vinne el az ördög!
És lám, megnyílt a bodzabokor töve, nagy fekete lyuk támadt, és a fiú úgy, ahogy volt, eltűnt a sötétségben… Az özvegy hiába sikoltozott, hiába sírt, hiába hívta Istent és az összes szenteket – késő volt.
A fiút bizony elvitte az ördög.
Sok tavasz, nyár, ősz és tél telt el. Az asszony ment, ment, vitték a lábai: kereste a fiát. Nem volt egyedül – kísérték a madarai, a galambok, fecskék, pacsirták. De ő nem törődött semmivel, senkivel. Levelet tépett ha éhes volt, harmatot ivott, ha szomjas volt.
Ment neki a világnak, hátha megleli az ő gyönyörűszép, egyszem, elveszett fiát. De a fiú nem volt sem mezőn, sem erdőben, sem városban, sem hegyen, és a völgyekben sem. Nem volt a felhőkben, a csillagokban sem, csak néha, az álmaiban látogatta meg az anyját. Olyankor fehér ruhában, aranykoszorúval fekete fürtjein mosolyogva tárta felé a karját. Hívta, várta…
Aztán egy őszi napon, amikor a természet felölti szemet, szívet gyönyörködtető ezerszín ruháját, az asszony elért a legkiesebb síkra, amit szem valaha látott: élettelen, sárga buckák fodrozódtak a föld hátán mint valami aszott, szemétre való bekecs; egy bokor, egy fűcsomó, annyi sem volt a rögökön.
Ott fogyott el az asszony ereje.
Hét nap, hét éjjel hevert élet-halál között.
A nyolcadik nap reggelén nekilátott ásni. Le a pokolba visszalopni, visszahozni az ő gyönyörű egy szem fiát a Nap alá, az ég alá – akár az élete árán is.
Nem volt az asszonynak semmije, amivel áshatott volna. Közel s távol egy fa, egy bokor, annyi sem, hogy ásónak törhetett volna róla ágat.
Hát nekilátott a két kezével.
Előbb a bőre szakadt le. Aztán a körmei koptak tövig. Az ujjai sem tartottak sokáig. A hetedik év végére már elfogytak a karjai.
Akkor nekilátott a lábaival kaparni a földet. Kaparta, kaparta szüntelenül egészen addig, míg el nem vástak a lábai is – a következő hetedik év végére.
Akkor a fogaival marcangolta, a szájában hordta a földet. Egészen addig marta, vitte, míg a hetedik év végére írmagja sem maradt szájában a fogaknak.
Nem volt már semmije, amivel tovább vájhatott volna a pokol felé…
Egyedül a madarak nem hagyták cserben: csőrükben vizet vittek, hogy ihasson, magot pottyantottak, hogy ehessen. A közelben fészkeltek, de messze földre szálltak, hogy inni és enni adhassanak az asszonynak.
Feneketlen mély üreg lett gyötrelmének hiábavaló gyümölcse, mire bevégezte az ásást. Nem tudott tovább mit tenni, hiszen nem voltak karjai, nem voltak lábai, nem voltak fogai, és biz’ még így sem jutott le a pokolba hogy visszalopja, visszahozza az ő gyönyörű egy szem fiát a Nap alá, az ég alá.
A gödör körül magas dombok, mély völgyek emelkedtek a kihordott földtől, és láss csodát! Hol volt már az egykori holt vidék! A madarak a távoli vidékekről származó magokat pottyantottak szerteszét, és ameddig a szem ellátott, harsány zöld növény borított mindent!
De az asszony nem látott ebből semmit. Hevert a feneketlen mély, éjsötét üreg mélyén és tehetetlensége, mérhetetlen bánata miatt sírni kezdett.
Sírt, sírt, hét álló éven át. Addig zokogott, míg a só el nem fogyott a könnyeiből. Addig sírt, míg ki nem sírta két szeme világát.
A következő hetedik év végére a feneketlen lyuk megtelt, tó lett a megszámlálhatatlan könnycseppből. Senki emberfia nem ismerte a tó történetét, de az emberek felfedezték milyen csodálatos, élettel teli a vidék, hát egyre többen költöztek oda.
Az asszony hevert a víz alatt, nem tudott a felszínre emelkedni, ha akart volna sem: hosszú, fekete angolnák tartották fogva a könnytó legmélyében – de nem bánta. Nyugalma volt a vaksötétben és a végtelen csendben az angolnák szoros, ám puhán ölelő teste között.
Csak az a metsző fájdalom, az az iszonyú hiányérzet szűnt volna legalább egy-egy pillanatra…
Telt-múlt az idő. A pokolban az ördög a látta az asszony sokévnyi gyötrelmét, és megtörtént, ami csak a mesékben történhet meg: megenyhült az ősöreg, gyémántkemény ördögszív, és a következő hetedik év végére felengedte a fiút a mennyek országába, az angyalok közé. Megparancsolta az angolnáknak, hogy minden hónap hetedik napján ússzanak fel az asszonnyal a víz színére amikor a Nap kel, és a könny-tavon végigaranyló hídon át emeljék az égbe. Ott szelíden tegyék le egy felhőre az ő gyönyörű, elátkozott, ellopott egy szem fia lába elé, hogy az megölelhesse. Aztán vigyék vissza a tó alá az asszonyt – hiszen az ördög csak ördög marad, nem tagadhatja meg magát –, fonódjanak ismét köré, szorosan, aliglevegőt engedve neki egészen a következő hónap hetedik napjáig.
Csendes éjszakákon mikor sűrű pára terül a Balaton vizén, a tóparti fák alatt heverve hallani, ahogyan az asszony megbékélten dalol a víz alatt.