A lassan kúszó felhők árnyas foltokat vetettek az előtte elterülő, szelíden hullámzó mezőre: mintha simogatták, biztatták volna a lágyan hajladozó szálakat, végükön a busa kalászokkal: így tovább, csodás a táncotok!
A látóhatár sárga aranyszegéllyel keretezte az ég alját.
A szigetként kibukkanó dombocska legmagasabb pontján ült, a búzamező közepében. Körös-körül csak búzatenger, szédítően mély ég, elszórt felhők, a kiemelkedő földhalom, és ő volt. A nő nézte az aranysárga folyamot. Nézte, látta is, de – a hosszú hónapok óta magában hordott, gyomortájéki szurkáláson kívül – egyetlen szilánknyi érzést sem keltett benne a látvány.
A helyet már egy hónapja kinézte magának.
Alkonyodott, amikor a stranguláló gumit a felkarjára kötötte. Az átalakított, pumpás belövő-toll fémes, kékes házán végigfolyt a nyugodni készülő nap fénye. Végén az ormótlanná nagyított ampullatartó groteszkké tette a tárgyat. Egy darabig forgatta, nézegette a kezében. A mozdulat megtorpant, majd új lendületet kapva segítette a tű landolását a vénába. Nem volt egyszerű egy kézzel tartani és használni is a szerkezetet, de hetek óta gyakorolta…
Már a sok évvel ezelőtti beavatkozás utáni első percekben tudta: valami félresikerült. A fizikai fájdalmon, szédülésen kívül – igaz, csak homályosan, lappangva, de mégis… – halvány, apró, villanásszerű fájdalom cikázott a mellkasában. Agya, félöntudatában, a műtét utóhatásával magyarázta a dolgot. A szúrás azonban nemhogy csökkent volna, de erősebbé vált, egyre mardosóbbá. Napról-napra acélosabban szorította markába a zsigereit, szívét, a gondolatait.
Fájt. Fájt, és ez egyre jobban zavarta, űzte, szorongatta. Nem tudta nevesíteni a dolgot, de az életét elviselhetetlenné tette.
A Vagok, akik élet-halál urai voltak, nem tudhattak erről. Nem mondhatni, hogy félt tőlük, hiszen a beavatkozással, amit az agyában végeztek, kiirtottak minden emberi érzést, de valami visszatartotta attól, hogy a segítségüket kérje.
Több száz éve történt, hogy a világ hatalmasai, a Vagok összeültek, megakadályozni az emberi faj, és a Föld pusztulását. Az eluralkodó káosz, bűn, járványok, éhínség, világméretű agóniába sodorta a jelent, így a jövőt is. A faj egyre több, korcs egyeddel fertőzte az új nemzedékeket.
Tenni kellett a jövőért. Nem volt már egyetlen percnyi haladék sem.
A Vagok hónapokig tanácskoztak. Ezer és ezer statisztikát, jelentést, dokumentumot olvastak át, vitattak meg, elemeztek ki. A végeredmény, az ok, amiért mindez az emberi elfajzottság megtörténhetett, hibátlannak tűnt, és egyetlen dologra volt visszavezethető.
Az érzelmekre.
Úgy találták, hogy minden érzelemnek van negatív visszhangja, ami erősebben csap vissza, mint a jó. A szeretet, az öröm, a jóság féltékenységet szíthat. A hatalom, a birtoklás, a szexuális vágy mértéktelenül eluralkodhat az emberen: gyűlöletbe fordulhat. A gyűlölet pedig öl, és kiforgatja az embert emberi mivoltából. A hosszú évezredek alatt az érzelmek mutálódtak, az emberek csökevényesedtek.
Ó, mekkorát tévedtek…
A Vagok törvénybe iktatták:
Az a szubjektív állapot, ami a környezetünkben történő eseményekre reagál, és csakis az egyénnel és környezetével összefüggő (az egyén látásmódjában, megítélésében pozitívumként szereplő) történésekre adott válaszreakció, mely mentes az objektivitástól; az emberi faj fennmaradására veszélyes, ezért mellőzendő.
Az érzelmeket ki kell irtani!
A Világkonferenciát követően az összes tudós ennek szolgálatába lett állítva.
A Törvény Törvény! Az emberek többsége megadóan tűrte a beavatkozást. A hatalom ellen lázadókat, illetve azokat, akik látták a rendelet végzetes következményeit, és ellenszegültek – elrabolták: kényszerrel kerültek az agyspecialisták kezébe.
Nem menekülhetett senki. Katonák, rendőrök járták be a Föld minden szegletét. Akik túl voltak a beavatkozáson, üres tekintettel bámultak maguk elé.
A bujdosók rettegtek.
Azonban az érzelmekre szükség volt, hiszen nélkülük nem maradt volna élet. De csak szigorúan korlátozva, szabályozva a használatukat. Ezzel is számoltak a Vagok.
A fajfenntartás érdekében muszáj volt megtartani a szimpátiát.
A tehetetlen csecsemők gondozása miatt engedélyezni kellett a szeretetet.
A félelemre szükség volt a munkahelyeken, hiszen csak így tarthattak rendet.
Több érzést megtartottak, céljuk érdekében. De nem engedték, hogy „ezek” csak úgy szabadon „kószálhassanak”! A Vag tudósok kísérletei révén az érzéseket lehasították, hordozó-anyagokhoz kötötték, ampullába zárták. Szigorú hatóság, bizottság felügyelte, kinek, mikor, mennyi, és milyen érzés adható. Több biztonsági korláton kellett áthaladnia egy-egy felírt érzés–ampullának, mielőtt felhasználhatták volna.
Az emberek lassan valóban megszűntek embernek lenni. Egyre több üres tekintetű báb kószált szerteszéjjel. A maroknyi menekült félelme fokozódott, elszigetelődtek a többi bátortól…
A népesség – a rengeteg elrendelt ampulla ellenére – egyre csak fogyott… Valami hiba csúszhatott a Vagok számításába. Ők azonban – hiába volt a rengeteg tény a kezükben – nem ismerték fel tévedésüket.
A nő ült, hátát egy fűznek vetve, szilárdan eltökélve magát, véget vet ennek az évtizedek óta tartó szenvedésnek. Csapzottan lógó haja függönyt vont fénytelen, üres tekintete előtt. Sovány, csontos görnyedt testén a jellegtelen egyenkék-ruha testetlenül lógott. Bal karját törökülésbe rakott lábaival tartotta meg. A belövő pumpa szisszenve aktivizálódott…
Mindazok az emberek, akik sorsában vele együtt osztoztak, átestek a műtéten. Tudomása szerint szövődménymentesen. Nem értette, ő miért nem ürült ki teljesen, pedig nem volt ostoba. A fájdalom a bordái mögött, sovány hasában, évek óta, úgy lüktetett, akár a tűz.
A tű elsőre eltalálta a véna sodrását. Mindene ráment erre a körülbelül ötven érzés–ampullára, ami reményei szerint elégséges volt arra, hogy belőve a véráramba örökre megszüntesse a fájdalmait.
Használt már engedélyezett érzéseket… Hivatalból kiutalták, amikor a lánya megfogant: a hatása kitartott, míg a gyerekből önálló egyed nem lett. (Azóta sem látta, de valahogy nem is hiányzott neki… Kölcsönösen nem hiányoztak egymásnak.)
Használhatott ampullát, amikor munkába állt. Intellektusa vezető beosztásba emelte a Cégnél. Élhetett a nagyravágyás-, hatalom-, kapzsiság-fiolába zárt érzésekkel.
A nő emlékezett még a könnyekre és a nevetésre. Csak emlékezett…
Ez az emlékezés… éhes lett tőle. Olyankor telezabálta magát, elfeküdt, de az éhség nem szűnt, és a bensőjét tépő fájdalom még jobban erősödött. Így fogalmazódott meg benne lassan az érzésekkel való öngyilkosság. A belövő ötven-üvegcsés tartalma legalább harmincféle érzést tárolt. Biztosra akart menni.
Ahogyan a szédülés, és a belsejét elárasztó forróság erősödött, úgy csökkent, majd kezdett szűnni hasában a fájdalom, és az éhség. A folyadék lassan áramlott a tűn át. Hemoglobinról hemoglobinra terjedt, minden szívdobbanással beljebb és beljebb került a testébe, minden lüktetéssel több és több sejthez jutva el. Minden másodpercben elárasztott egy-egy kicsiny idegvégződést.
Az érzelmek kakofóniája diadalmasan zengett-bongott, harsogott.
A nő utolsó, kiteljesedett percei tökéletesek voltak.