Valami van.
Valami van a levegőben…
Láthatatlan szálak úsznak. Rövidebbek, hosszabbak. Mindnek van kezdete, van vége. A kezdet te vagy. A vég… lehet ezer, lehet: egy. Soha nem vagy egymagad. Kapocs köt. Tartozás valakihez, valakikhez. Isten olykor szorít a szálakon.
És te találkozol.
Néha elgondolkodom, miért, mitől vannak, történnek olyan dolgok, amiktől megfagy csontomban a velő, aztán felforr a vér, a pulzus megszalad, a tüdő felejt, és kételkedem az elmém épségében.
Igen, vannak érzékszerveink számára idegen emóciók, a tudat részére észrevehetetlen, felfoghatatlan összefüggések. Kinek több, kinek kevesebb jut, de valamennyien részesülünk belőle. Mintha…
Mintha valóban lett volna valaha EGY tudat, ami aztán szétrobbanva, millió, parányi lélek-, tudatmiszlikre szakadva, bennünk, emberekben találta volna meg a helyet, a hazát. Külön-külön, temérdek testbe kiporciózva, de mégis összekötve, összetartozva.
Nem kerüli el senki a találkozást azzal, akivel ezek a láthatatlan, levegőben úszó kötelékek, ezek a mikronnyi tudatszilánkok összekapcsolják. Mert Isten olykor szűkít a szálakon.
És én, te, mi találkozunk.
Ez a… lélekmegmaradás törvénye. Az energia megmarad, csak átalakul.
Akár a lélek…
Mária az én egyik találkozásom.
Amikor az osztályra került – ahol nővérként dolgozom -, magam is elkaptam a tekintetemet a pillantása elől. Valami azonban szinte kényszerített, hogy szembenézzek vele. Szinte hallottam, bár szó nem hagyta el a száját: -Te is? Te sem? – és én visszanéztem, mert éreztem a kirekesztettséget, éreztem, hogy „utánam nyúl”…
Akkor éreztem először – tartozom, tartozik: összetartozunk.Hátborzongatóan természetesen tudtam – Ő is tudja.
Kérdeztem. Megkérdeztem, nehéz-e, hogy „kizárjuk”…
– Igen – felelte. Mária agytumoros volt. A legjobb kezekbe, meghalni hozták hozzánk.
A nyomorékok, a gyászolók, a haldoklók valamiféle stigmát hordoznak magukon, amitől az egészségeseknek lelkiismeret-furdalásuk lesz. Az elmúlás ténye nehéz jel…
Mintha elkaphatnánk a bajt. Toljuk, taszítjuk, kizárjuk őket, akár a leprásokat.
Pedig csak félünk… Ma nekem, holnap neked…
Nem beszéltünk sokat. A lényeg azonban benne volt abban a pár mondatban. Aztán, mivel ugye az elme magyarázatot keres, rákérdeztem – nem lévén más ötletem a miértre -, mikor született, gondolván, egy a csillagjegyünk.
Nem, nem volt egy. Márciusban látta meg a napvilágot. Még nem hagyta el a száját: hányadikán, de már tudtam, melyik napon. 17-én. Akárcsak az anyám. Nem egy évben, de egy napon. Születhetett volna az év másik 364 napján, de nem. Ő éppen aznap született, ráadásul egy a keresztnevük.
Nem számít, ezt követően mit beszéltünk, beszélgettünk a hátramaradó napokon.
Nem sokat, de éppen eleget. Nem volt szükség szavakra. Etettem, itattam, ápoltam, ahogyan a többiek is etették, itatták, ápolták, de a szál, a szálunk minden pillanatban körülfont, összekapcsolt minket.
Folyamatosan „beszélgettünk”. Tudtam. És tudtam, hogy tudja.
Kapocs…
Időnként megmasszíroztam. Nem szoktam ilyesmit tenni, hisz’ van gyógytornászunk, de tudtam, szeretné, éppen akkor. Tőlem. Nem mondta. Szóban nem. Tudtam, mikor kíván hideg italt. Mikor nem kíván enni. Hogy csendet szeretne. Hogy meg akar fordulni.
Kapocs…
Egyik hajnali mosdatás közben bevillant az éjszakai álmom.
Azt álmodtam, Mária bejött a nővérszobába, és azt mondja: – Hoztam neked egy verset.
Ennyi.
Elmeséltem neki, de közben tettük a dolgunk. Aztán, úgy egy perc múlva megkérdeztem, magam sem értem, miért:
– Mária. Szokott maga verset írni?
– Igen – felelte.
Kapocs…
Mielőtt elmentem két hét szabadságra, megkérdeztem tőle: megvár-e.
– Igyekszem – mondta.
Megvárt.
Szerdán kezdtem. Vittem neki egy dalt. Azt a dalt, amit a szerelmemtől „kaptam”; nagyon sokat jelentett nekem. Ezt vittem Máriának ajándékba.
Elmondtam neki, mennyire szeretnék adni neki, és hogy ez az én ajándékom. Valahogy úgy gondoltam, segít neki. Nem… Tudtam, hogy segíteni fog neki.
Szombaton nappal dolgoztam. Reggel már tudtuk: hamarosan elköszön tőlünk.
Sokszor voltam nála. Fogtam a kezét, ültem az ágya szélén. Meg-megsimogattam. Megfésültem. Végigtöröltem nedves ruhával az arcát, homlokát, kezeit, lábait. Itattam. Nem tudott már szólni, de tudtam: hideg neki. „Feleztem” melegebb folyadékkal. Úgy, ahogyan… jó…
Kísértem, amíg módom volt rá.
Kapocs…
Éreztem, nálam fog elmenni. Nálam szeretett volna. Kértem, magamban kértem: ne tegye… Ne nálam.
Egész nap nem tudott szólni. Délelőtt még bólintott, pislantott, akárhányszor mellé ültem és kérdeztem. Mikor fogtam a kezét, visszaszorított, amennyire tőle tellett.
Délután erre sem volt már képes, de tudtam: pontosan tudja, mi zajlik körülötte. Tudtam, zavarja a mellette lévő beteg hangos szava. Aztán… jó volt neki a csend. Nem tudott jelezni, de tudtam. Éreztem a fáradtságát. A szelídségét… A megkönnyebbülést, és a várakozást. Valamiféle hazatérésérzés lengte körül.
Kapocs…
Délután eljöttek a fiai elköszönni….
Tudta, hogy ott vannak. És – tudom – azért nem jelzett vissza nekik, hogy megkönnyítse számukra az elválást…
Mikor indultak, megkértek, ha magához tér, mondjam meg, jártak nála.
Így történt. Elmondtam neki, és elmondtam azt is, a fiai elengedték…
Úgy tűnt, este 6 után már nincs jelen. De mikor megmasszíroztam, tágra nyitotta a szemét. Tudtam, nem lát már, de tudja – én vagyok.
Kapocs…
Teljesítette a kérésemet, nem nekem kellett a lepedőt ráteríteni. Hajnali fél háromkor ment el.
Eltépte a szálat, ami hozzá kötött.
Valami van…
Valami van a levegőben.
Láthatatlan szálak úsznak… Rövidebbek, hosszabbak… Mindnek van kezdete, van vége… A kezdet te vagy. A vég… lehet ezer… lehet: egy…
Soha nem vagy egymagad…
Kapocs köt. Tartozás valakihez, valakikhez.
Isten olykor szorít a szálakon.
És Te találkozol. Olyankor tudod, Isten létezik, és a lélek megmarad…
Köszönöm.
Köszönöm Mária.