Ragyogott napokon keresztül. Ragyogott heteken, hónapokon keresztül.
A Nap minden reggel alig várta; belekáprázhasson szeme a gyöngy csillogásába.
A tenger alig győzte a dagályt kivárni, hogy ismét körbecsókolja, körbesimítsa hullámaival. Apálykor a szíve szakadt meg hogy nem ölelheti a végtelenségig…
Minden tengeri herkentyű reggeltől estig őt csodálta. Az éjszaka ébren lévő tengeri herkentyűk pedig a sötétben derengő fényében fürdőztek.
Mindenki szerette.
A gyöngy nem érzett büszkeséget, és nem vette észre a csodáló pillantásokat. Ő csak a maga egyszerű, kicsi gyöngy-módján módján boldog volt, hogy végre, végre ragyoghat…
Aztán…
Aztán egy nap az emberek felfedezték ezt a partszakaszt is. Leszúrták napernyőiket, kiterítették törölközőiket, eldobálták feleslegessé vált kacatjaikat, szemeteiket. A part hamarosan mocsoktól tarkállott. A gyöngy azonban még mindig csodálatossá varázsolta a helyet.
Ám egy nap…
Egy nap egy nő felfedezte, ahogyan puhán belesüppedve a homokban létezett. Felemelte.
Lefújta róla a rátapadt homokszemeket és a nap felé tartotta. Kicsit forgatta két ujja között, elmosolyodott, majd rövidnadrágja zsebébe ejtette.
A gyöngy, bár nagyon megijedt, mégis örült. A hölgy mosolyára gondolt. Tudatára ébredt az értékének.
Ha tudta volna…
Ha tudta volna…
Egy időre teljesen elfeledkezett róla. Teljesen véletlenül akadt ismét a kezébe.
Pár pillanatig összeráncolt szemöldökkel gondolkodott, hogyan került hozzá. Mikor ráébredt, egy kicsiny ékszerdobozba tette.
Másnap elvitte az ékszerészhez. Az férfi ránézett, majd fitymálóan legyintett.
Tekla…
Gyöngyünk bizony nem igazgyöngy volt, hanem egy műanyagdarab… A nő visszatette a zsebébe, mert valahogy nem volt szíve eldobni. Hazafelé megállt a tengerparton, elővette a dobozt, kivette a gyöngyöt. Kicsit forgatta a tenyerén, nézegette, aztán lendületet vett és elhajította.
Elhajította, vissza a vízbe.
A gyöngy lassan hullt alá a mélybe. Az áramlatok egymásnak adták, hogy merülése könnyű legyen és örömteli. A halak -miközben lassan aláhullt – uszonyaikkal meg-megérintették. A szivacsok közben gyülekeztek a fenéken; puha talaj várja.
Minden, de minden azért történt, hogy a visszatérés ne fájjon a gyöngynek.
Ő pedig csak hullt és hullt. Közben mire gondolt? Hogy teljesen mindegy, ragyog – e vagy nem. Hogy nem számít, hol van.
Az számít, ki szereti, ki óvja úgy is, ha tudja: ő bizony nem igazgyöngy, hanem csak egy szépen megformált műanyagdarab…