Emlékezett az első csalódott pillanatokra, amikor megérkezett. Az eddig megszokott égbeszúrt, büszke, csipkézett
tornyok, a délcegen dülleszkedő várszárnyak után megdöbbentő, meghökkentő,
kétségbeejtő volt belegondolnia: ezentúl ez lesz az ő vára, itt kell élnie.
Az eső csendesen szemetelt. A nyolc méter magas várat borító fazsindelyek sötét-komoran szorították egymást a tetőn. Deszkafalait foltosra festette a lecsorgó víz. Várnak vár volt kétségtelen, de az egészet groteszkké tette a tény: deszkából készült, méretében pedig meg sem közelítette a legsilányabb váracska méretét.
– Gyerekjáték. Egy felnőtt bolond játéka. Egy francot leszek én itt bohóc! – gondolta.
Jónásban gyökeret vert a gondolat: inkább a palackban sokezer évre elzárva bűnhődni, mint itt, egyetlen napot eltölteni a röhejes, bóvli falak között. De nem tehetett mást. Ez volt a végzete, örökidőkig… Ezért hát kicsit körözött a legmagasabb torony felett, fitymálva, méregetve azt, aztán finomkodva, kényeskedve-pipiskedve helyet foglalt a nyálkás, kicsit mohos tetőzsindelyeken. Észre sem vette a várat körülölelő dús erdőt, amit az esőben felszálló pára fátyollal ruházott fel, titokzatosan rejtve-sejtetve azt. Sokáig üldögélt ott, a lehető legkisebbre húzva össze magát, plazmája legparányibb cseppjéig megalázottan.
Jónásunk tehát éppen keserédesen nosztalgiázik a jó 40 éve történteken. A csillár egyik lágyívű ágán ülve bambul, időről időre belefúj a sűrű, porillatú levegőbe, enyhe lengésre késztetve ülőalkalmatosságát. Változatosságként páróránként röppen egy-egy kört a várban, ki-be surranva a cizellált tornyocskák lőrésein, ablakocskáin, alábukva a kútba – ami egyben a vár alatti alagút bejárata is –, és átsuhan a még romjaiban is pazar udvari fürdőmedence felett. Őrjárata után aztán visszalibben nagy belmagasságú, kedvenc szobájába, végigpróbálva, végighintázva a csillár összes karját.
– Jaj, de unatkozom! – sóhajt, saját kellemetlenül rozsdás hangjától összerezzenve. Érthető, nem szokott beszélni, de az utolsó pár hónap alatt egyre jobban tudatosult benne: nem sokáig mehet ez így tovább…
– Hiába, no! Hiányzik az öreg – folytatta magában. – Ó, Taródi, Taródi! A jó fenének kellett neked elpatkolnod!
Megint visszarévedt a múltba…
Az első bemutatkozás kútba, illetve fenyőbe esett. Jónás annyira röhögött Taródin, a favár tulajdonosán amikor először meglátta, hogy kibillenve egyensúlyából háttal rázuhant egy, a várfal mellett sorakozó fenyő csúcsára, teljes hosszában felnyársalva magát. Ugyanis Jónás hozzászokott ahhoz, hogy a várurak termetileg ha nem is magasak, de legalább a kerületük nagy, tiszteletet parancsoló, és legtöbbnek ajka felett sűrű, levesbe, pecsenyébe lógatni való bajusz sűrűsödött.
Taródi István ellenben maga volt a megtestesült paródiája a váruraknak. Sovány is volt, alacsony is volt, inci-finci, igazi falusi fizimiskával. Szétálló, nagy lapátfüleivel, szúrós szemeivel egérére hajazott.
Hát, ezért volt a nevetőgörcs… A kacagást jó darabig nem bírta abbahagyni. Gyantásan, elkent plazmával aztán nem akart a „várúr”, Taródi István előtt mutatkozni, hát plazmáit szétfolyatva észrevétlenné vált.
Amikor Jónásban pár évvel később felötlött ez az emlék, mélységesen szégyellte magát. Később Taródi csak jóízűen nevetett zavarán, akárhányszor szóba jött az ő „pórsága”, hiszen nem tagadta: ő egyszerű kétkezi munkás, aki ráérő idejét tevékenyen, dologgal tölti el. De micsoda dologgal…
Aztán meglepően könnyen barátkoztak meg. Az első találkozás Taródi számára akár meglepő is lehetett volna, de a férfi, amikor meglátta Jónást az egyik deszka tetején csücsülni, csípőre tette a kezét, jókedvűen elmosolyodott, és annyit mondott:
– Kísértetem is van! Így már tényleg igazi a vár. Isten vagy Belzebub, vagy bárki küldött, légy üdvözölve!
Így alakult, hogy Jónás a nem egészen így tervezett fogadtatás okozta döbbenettől odaragadva üldögélt kicsit a deszka tetején – még a plazma is megfagyott benn –, aztán összeszedve magát elröppent megkeresni Taródit, aki közben visszatért a kalapáláshoz.
Nem szerette egyikük sem a parttalan, felesleges beszédet. Mindketten a munkának éltek-haltak. Jónás szeretett szótlanul suhangatni, lebegni, fagyos fuvallatokat támasztani, néha azonban az ördög bújt bele. Ilyenkor fékezhetetlen volt, ám Taródi nem bánta. Egyik elve volt az „élni és élni hagyni”.
Jónás kihallgatta a bámészkodók sutyorgásait, és ha Taródin élcelődtek finoman, jéghideg nyelvével végignyalintott fülcimpájukon, vagy – mert szerette a tradíciókat is –, kicsit megrázta a több helyütt fellógatott vastag láncot, melyek súlyos, éles kattanással verődtek össze. A látogatók „élményeiket” később persze tagadták. Nem volt hely az életükben “valós mesének”.
Itt, a kutya-háta mögötti favárban senki nem járt utána Jónás mindennapjainak. A legjobb ez a szabadság volt.
Jónás több száz éve alatt sem látott Taródihoz foghatót. Királyokat, hercegeket, bárókat ismert, kísértett, akik bátrak, sőt, vakmerőek voltak, nem ijedtek meg sem saját, sem más árnyékától. Átélt számtalan lovagi csatát, háborút deli, széles vállú, óriás-erejű harcosok mellett, de Taródi… Taródi István, Jónás barátja mindjüknél többet ért. Ez a szikár, keszeg férfi akkor kitartással, fantáziával, türelemmel, munkabírással, erővel, bátorsággal volt felvértezve, amit Jónás egyszerűen nem értett. Minden szabadidejében deszka, kő után futkosott, fűrészelt, mért, bontott, épített, szegelt. Jónás egy idő után azon kapta magát, hogy csodálja. Bizony, szinte istenítette. Pedig még hátravolt Taródi „java”. A deszkavár ugyanis pusztulásra ítéltetett, hogy helyt adjon a Vár-nak, a Taródi-várnak.
A nagy ötlet Jónás fejéből pattant ki.
Taródi kitartóan építette-szépítette deszkavárát, hol egymaga, hol fiaival vállvetve. Időnként előfordult pár barát is fát fűrészelni.
Jónás először óvatosan, majd egyre bátrabban kotnyeleskedett bele a „barkácsolásba” – ahogyan ő nevezte –, de Taródi szívesen vette tapasztalatát, tanácsait, és Jónás vérszemet kapva belendült.
Egy késő őszi este, amikor már koraéjjelbe hajlott, de Taródi „csak míg elfogy a szög a zsebemből” alapon még mindig ácsolt a steklámpa éles fényénél, Jónás szálltában lecövekelt felette. Szinte hallani lehetett, ahogyan a plazma meglöttyent benne. Kicsit merengett a levegőben, aztán leült Taródi feje mellé egy kiszögellésre.
– Te Pista!
– Hm? –morrant kérdőn „Perpista” két ütés közt.
– Szerinted mi fog történni a várral, ha egyszer majd feldobod a bakancsot?
Szó, mi szó, amióta Taródival élt, Jónás előszeretettel nélkülözte a fennkölt szavakat. Semmi cicoma, semmi fakszni, „mert jegyezd meg Jónás: a lényeg a lényeg!” Taródi beütött még pár szöget, majd kézzel megtámasztva derekát, kiegyenesedett. A pára lassan, sűrűn tódult ki orrlyukain. Csípett az idő.
– Hát ez meg hogy jutott eszedbe? – nézett Jónás felé, aki persze ismerte már annyira a férfit, hogy tudta, hogyan hathat rá. – Mér’? Itt téblábol a kaszás, vagy mi? Ilyen marhaságot… Mi történne? Áll egy darabig, aszt’ összedől. Jó lesz majd tüzelőnek.
Taródi egész éjjel hánykolódott. Nem hagyta nyugodni a gondolat: bizony, oda lesz a műve.
A hajnal már a vár tövében találta, hóna alatt melengetve kezeit, fázósan felhúzva vállait.
Sokáig mustrálta az évek alatt felhúzott deszkacsodát. Körbejárta, időnként odalépett, megsimogatta a falakat, a beszögellésekből lesöpörte a lakatlan pókhálót, a beleragadt tűlevelekkel együtt.
Új fejezet kezdődött. Jónás olykor hetekre egyedül maradt, ugyanis Taródi kerékpáros tanulmányútra indult az országban, fiaival. Megcsodálta, kitanulta a magyar várak építészeti sajátosságait, architektúráját. Tervezett, rajzolt, engedélyért futkosott. Télen nekiállt alapot ásni. Csak úgy, „bummneki” alapon. Ez a „bummneki” alap lett a hétköznapi, ám az álmait maga irányító ember nagyságát jelképező egy mementónak, a Taródi Várnak.
Szóval “kövesedett” a vár – nem volt megállás. Ha eddig kapkodva evett, akkor most kutyafuttában falta be szendvicsét. Amikor nem volt mit bekapni sem jött zavarba. Ivott egy korsó vizet, és uccu, lapát, ásó, miegyebek, újra kézbe! Taródit minden lemenő, és minden felkelő nap az építménynél találta. Ha eddig keveset aludt, akkor eztán gyorsan aludt, sokat. Nem volt hétvégi, nem volt ünnepi pihenő. Nem számított felség, gyerek, hacsak nem álltak a sarkában segíteni. A VÁR építése volt a kikapcsolódás, a család, a minden.
Jónás eddig sem érezte magát rosszul, de ahogyan a vár deszkaszárnyai helyén egyre magasabb, szebb, „várabb” kőfal emelkedett, szinte euforikus boldogság töltötte el. Amikor az éppen kész felvonóhíd felett először elrepült, majd megült az egyik kőoroszlán fején, ránézett „Pistára” (aki éppen egy jó mázsás, beépítésre váró kőzettel birkózott), kipukkant agyának plazmahártyája, és kibukott száján az eddig megfoghatatlanul bujkáló gondolat, ami hetek óta a „nyelve hegyén” várakozott:
– Taródi Báró!
Ebben a két szóban benne volt minden, amit Jónás Taródi Istvánról, és úgy a bárókról gondolt általában. Soha többet nem „Pistázta” le. Ha mérges volt rá makacssága miatt, „Taródi urazta”, olyan hangsúllyal, hogy annak még a bicska is kinyílott a zsebében. Amúgy Báró Úr volt a mindennapi megszólítás, a világ legtermészetesebb, magától értetődő módján. A barátságuk hihetetlen, mesebelivé lett. Nem gyakran adatik meg evilágon, hogy egy kísértet és egy eleven ember barátságot köthessen. De Taródi olyan volt, akár a mesék hősei.
Mert akart, és tudott hinni – önmagában, és ezt emberfeletti erővel bizonyította is.
”A halott anyagnak én vagyok a lába, életre kel általam, minden kő helyére kerül, mert csak úgy lesz hasznos” – mondta gyakran. Egy ízig-vérig realista mondat, mögötte azonban tündérvilág rejtőzött.
Minden kicsi, minden óriás kőnek megkereste a maga helyét. Úgy simultak, passzoltak össze a darabok, akár kenyérszelet a kenyérszelethez. Jónás gyakran figyelte, ahogyan Taródi Báró kézbe vett egy-egy kődarabot, hüvelykjével lesimogatta róla a rátapadt hulladékot, forgatta, méricskélte tenyerén a súlyát és bizony, volt, hogy meg is szagolta. Látta, amikor többmázsás sziklákkal „kokettált”. Először messziről mustrálta, aztán körbejárta, körbetapogatta „őket”. Próbálta ide-oda billenteni a hatalmas tömböket. Ismerkedett, barátkozott velük. Tudnia kellett a kövecskék, kövek, kőtömbök mit rejtenek magukban, mit adhatnak számára, mert csak így válhattak az ő részévé, csak így nyertek jogot beépülni a várba.
Mert a Taródi Vár maga Taródi István.
Minden kőpillér, tornyocska, fal, bástya, csigalépcső maga volt a tökéletesség.
Jónás, a kísértet soha nem látott még ehhez foghatót.
A vár berendezési tárgyaihoz Taródi Báró akkor jutott, amikor azokat értéktelennek ítélte a társadalom. Gyönyörűen faragott sifonérok, csodás csillárok, íves lábú asztalok, csomózott szőnyegek, érmék kerültek Taródi Báró birtokába. Nem vetett meg semmit, minden tárgyban úgy látta meg a maga értékét, ahogy minden kőben, deszkadarabban. Így tett szert több hámra, szekérre, múlt század eleji babakocsikra, hordóra, zongorára, ezer tárgyra, melyet aztán kapzsi, de annál szeretőbb szívvel halmozott fel.
Az építkezést folyamatosan nyomon követő, megörökítő fotók egyre szaporodtak a termek falain, szép, kalligrafikus betűkkel ismertetve a kép készültének mikéntjét. A vár egyre nagyobb, gyönyörűbb, méltóságteljesebb lett. Jónás egyre boldogabbá, Taródi egyre büszkébbé, de egyre elégedetlenebbé is vált. Az idő fogyott, neki pedig az ezer halomban várakozó építőanyag minden darabjának, miszlikjének megvolt már a maga helye – a fejében, a szívében.
Egyre kevesebben hívták „bolondvárnak” folyamatosan épülő művét, egyre kevesebben nevezték őt magát flúgosnak. A gúnyos mosolyokat csodálkozva felszaladó szemöldökök váltották fel. A háta mögött most sem szűnt meg a suttogás, de ez már nem lefitymáló, gúnyos pusmogás volt. Az összesúgás az értetlenségről és a csodálatról szólt.
Egy ideig együtt lakott a várban a Taródi család. Aztán a felségek elköltöztek, egyre-sorra, vitték a Taródi fiakat, lányokat is. István Báró életvitele rengeteg ajtócsapkodással, tányértöréssel járt, nem is bírt megmaradni mellette egy feleség sem, ez asszonyi szemmel, észjárással teljesen érthető. Hány mai asszony szeret kihűlt ágyra kelni, feküdni? Hány asszony bírná elviselni, hogy az ura követ simogat az ő melle, öle helyett?
– A régi fehérnépek sem siránkoztak, ha a várúr többévnyi háborúba ment! – próbálta menteni a menthetőt egy-egy civakodás alkalmával. Persze a válasszal egy asszony sem maradt adós…
Az évek úgy szálltak el, hogy Taródi Báró észre sem vette. Egyik pillanatban még egészséges fogakkal rágta szét a várudvarra telepített szelídgesztenyefa gyümölcseit, a következőben arra eszmélt, késsel tud csak az édes gesztenyehúshoz jutni.
Jónás persze mit sem változott, hiszen ilyen volt a természete. Időnként el-elszomorodott barátja szaporodó ráncait, egyre hajlottabb hátát nézve, de elég halállal találkozott már, hogy azt természetesnek vegye.
Tavasz volt. Előfordult mostanság, néhanapján, pár dologtalan, lazulós nap, mert “kívánja a test”. Taródi csupán pár követ, berendezési tárgyat hordott innen-oda, vagy onnan-ide, ahogyan a helyzet kívánta. Ilyenkor öntözte szét az udvarba a medencében felgyűlő vizet „Minek bele! Úgysem fürdik itt a fene se! Igyák csak meg a növények, azoknak van valami haszna is!” a várudvarban burjánzó rododendronbokrokra, azáleákra. Ezeken a napokon csak Taródi és Jónás maradtak, a segítők is mehettek saját dolguk után. Látogatókat, kíváncsiskodókat sem engedett be.
Taródi Báró Jónással az oldalán üldögélt a bástyán, Sopron ketvárosa, Bánfalva felé pislantgatva. A kilátást nem zavarta a dús vegetáció, elég magasan állt a várbástya a horizont felett. Taródi a körmeit igazgatta bicskájával, Jónás palacsintává lapítva süttette plazmáját a nappal. Szokás szerint elemében volt, így nem restellte kicsit megcsipkedni az öreget:
– Báró Úr! Szerinted mi fog történni a várral, ha egyszer majd feldobod a bakancsot? – Taródi szája mosolyra húzódott. – Hát ez meg hogy jutott eszedbe? – nézett Jónás felé, majd bicskájával kicsit belekotort a mellette terpeszkedő Jónás-plazmába, összekeverve azt. – Talán megint látod a kaszást? – majd komótosan becsukva a bicskát, kezeit ölébe ejtette, végigfuttatta tekintetét a váron, majd öntudatosan ezt mondta: – Mi történne? Áll egy darabig, aszt’ összedől. Jó lesz alapba! Közben ő is, és Jónás is tudta: ennek a várnak állni kell, míg világ a világ.
A csillár lassan himbálózott a poros levegőben, rajt a magányos kísértettel. Az ablak hamis katedrálüvegén át beszökő színes fénycsíkocskák főszerepet adtak a berendezési tárgyak egyes gyönyörű részleteinek. A porszemek lassan keveregtek a langyos levegőben, majd lustán rátelepedtek a sublótok, komódok, asztalok káoszára. A gyönyörű, elegáns, méregzöld cserépkályha, az agyagplakett-borítású, otthonos tűzhely mázas cserepei elegánsan ragyogtak a gondozatlanság ellenére. Jónás lecsusszant a csillárkarról, és ráérősen ellebegett. Kicsit megállt az oldalkocsis motorbicikli fölött, amivel Taródi Báró gyakran hordta a köveket. Időzött kicsit a festmények, szobrok előtt, meghatódva az amatőr művészek adományozó jószívűségétől. Ráfolyt, így ölelve körbe az egykori cégtáblát: „Taródi István szobafestő, épület és bútor-mázoló”.
A fotók, tablók mindegyikét alaposan áttanulmányozta, időnként halkan, rekedten felkacagva, vagy eldörzsölve egy-egy kibuggyanó plazmacseppet a szeme sarkából. Miután bejárta a vár összes termét, végigcsavarogta az összes csigalépcsőt, lebukott az alagútba, bekukkantott minden zegbe és zugba, kisuhant a vár bejárata elé.
Kicsit elpillantott jobbra, a völgyben elterülő városra, de nem sok figyelmet szentelt neki. „A város is tojik a Taródi várra, nézegesse a kánya!” – futott át a gondolat agyának plazmatekervényein. Ellibegett a felvonóhíd felett, feltekintve Taródi faragta, két oroszlán tartotta címerére. Átsuhant pár méter kövön, és a fal külső oldalán rápillantott a kőtáblára, mely fennen hirdette Taródi által itt feltárt bő 4500 éves lakógödröt. Jónásnak rögtön eszébe jutott, milyen izgatott volt barátja, amikor megtalálta az első csontokat. (Jónás, ha tudott volna, biztosan elpirul, mert a báró tiltása ellenére gyakran krikettezett a kiállítóteremben közszemlére tett csontdarabokkal.)
Felreppent a Boszorkány-toronyba, játékosan megpörgette a szélboszorkát, majd annak hegyibe ülve együtt forgott vele. De semmi nem segített. Magányos volt, keserű kedvére nem talált gyógyírt. Most örült, hogy Taródi Báróból nem lett kísértet, mert bizonyosan hamar elkönnyezte volna saját plazmáját szomorúságában, látva élete munkájának gyors pusztulását.
„Emlékezett az első csalódott pillanatokra, amikor megérkezett. Az eddig megszokott égbeszúrt, büszke, csipkézett tornyok, a délcegen dülleszkedő várszárnyak után megdöbbentő, meghökkentő, kétségbeejtő volt belegondolnia: ezentúl ez lesz az ő vára, itt kell élnie.”
Jónás, Taródi István Báró legbensőségesebb barátja, bármit megadott volna, ha újrakezdhetik…
Láttam, átéltem életemben sok meghökkentő, hihetetlen dolgot. Kapásból csak párat tudok felidézni, hiszen az idő, az új élmények, tapasztalatok eltompítják, kifakítják a múlt színeit, a „csodák” okozta ámulat, kábulat is szűnik.
A Taródi Vár azonban egyike lesz az elsők közt eszembe jutó elképesztő, megrendítő, szépséges csodáknak.
Írásom – bár személyesen nem ismertem, de vára alapján vannak elképzeléseim… – Taródi István emberi nagyságának próbál adózni.
Taródi Istvánt Jónás elbeszélése alapján próbáltam bemutatni. Sajnos nem voltam könnyű helyzetben, mert folyamatosan a fülemet nyalogatta jéghideg nyelvével, miközben belesuttogott, így elnézést kérek, ha valamit félreértettem.
Jónás egy csibész, de a legparányibb plazmacseppjéig híve Taródi István Báró Úrnak, ezért minden csintalanság meg van neki bocsátva.