A templomban mindig egyformán hűvös volt – az évszakok kívül rekedtek:
az ujjaim fehérre dermedtek, rá kellett ülnöm a kezemre, ha éppen nem volt muszáj összekulcsolni.
A hangokat is kiközösítettük, miután a sekrestyés becsukta a hatalmas tölgyajtót.
Csak mi voltunk magunkban. Mi, meg isten – gondoltam gyerekként. Megérte az a kis borzongás a hűvös miatt.
Vasárnapi hívő voltam, az is csak a nagymama kedvéért. De nem bántam.
Reggel a Sokol rádióból fémesen kipergő „kosút” hangjára keltem. Nem értettem, mi köze a kos útjának a rádióhoz, sokat töprengtem rajta. A kopogós cipő és a simaharisnya az ünnepi hangulatot és a várakozás izgalmát erősítette bennem.
Mamát sokan ismerték a piacról. Nagy, régi, vázas, dögnehéz bicikli-monstrumra pakolta a zöldségeket, úgy tolta el a piacig, ahol pár forintért adott túl rajtuk. Kislányként vele kellett mennem, irultam-pirultam. Most is szégyellem a dolgot, csak jelen esetben az akkori pirulás miatt… Amikor már ismertem a pénz értékét, illetve értéktelenségét, csodáltam, mit képes dolgozni azért a pár fillérért – úgy gondoltam, nem lennék képes „sziszifuszizni” annyiért. Az élet rácáfolt: ha nem is kertészkedéssel, de rengeteg kemény munkával vagyok kénytelen fenntartani magam – pár garasért…
Szóval: a templom.
Hatalmas volt az ajtaja, sötétbarna, gyönyörűen faragott kazettái a mesterek szakértelméről, odaadásáról árulkodtak. Összecsukódó levél formájú kilincsét alig értem fel. Az ajtó méreteiből, robusztusságából kikövetkeztettem: isten csakis egy óriás lehet, és aki az ő házában keres menedéket, nem fog csalódni. Biztonságra, védelemre lel.
A szenteltvíz gyönyörű márvány-réz kávácskában állt, patinás-zöldre színezve az üstöt. Mama emelt fel, míg fel nem nőttem hozzá. Mutató és középső ujjamról lefolyt a víz a tenyerembe, míg keresztet vetettem. Ha mélyebbre sikerült merítenem ujjaimat a vízbe, csiklandós érintéssel a csuklómig is elszaladt.
Az égigérő falakat freskók díszítették. Mama egy idő után megengedte, hogy magamban üldögéljek a hátsó padsorok valamelyikében, ahonnan kedvemre tudtam tekergetni a nyakamat. Ő elöl maradt, nem adhatta fel a templomi ülésrendben „kiült” hierarchikus „sajáthelyet”.
Ezek a freskók… Egyszerűen nem tudtam betelni velük. 
A puttók kerekded formái… az angyalok ruharedői… a tekintetetek elevensége… az egész lenyűgöző pasztellcsoda…. Többszáz éves falfreskók… mintha tegnap pingálta volna Maulberts.
A bolthajtások kecses íve a színes katedrálüvegekkel kizárta a külvilág kemény konkrétságát. Mindegy volt, esik, vagy süt, a pompás üvegek mindig derült, vidám eget hazudtak a bennlévőknek.
Nem voltam gyakorlott a misék szertartássorában, sosem tudtam mikor kell felállni, letérdelni. A többiektől lestem. Hatalmas előrelépést jelentett amikor megtudtam, az oltártól balra elhelyezett hirdetőtábla azt hivatott közölni, melyik zsoltár lesz a következő a sorban.
Az orgona, a hívők éneke, maga a templom valami misztikus világba vezetett. Része, tagja lehettem egy közösségnek. A templom, benne mi: szelence, mindenféle titkos kacattal, kinccsel.
Szerettem a máshol nem érezhető tömjén- illatot, „szentszagot” is, amit csak itt érez az ember. Hozzátartozott a vasárnapokhoz.
Kicsit nevetségesnek tartottam a papok csicsás miseruháját, jobban tetszett a palást a maga egyszerűségében. Számomra a miseruha maskara volt. Később megértettem, a miseruha a papoknak az, ami nekem a vasárnapi kopogós cipőt és selyemharisnyát jelentette.
A legizgalmasabb az adakozás volt. Hosszú nyélre erősített, nyitott tetejű rézdobozba ejtettük a „péterfilléreket”. A szűkmarkúbbak szunyókálást, vagy „vallási révületben elmélyedő kábaságot” mímeltek. A templomszolga nem volt szívbajos, határozott, szitáló mozdulatokkal, zörgő fillérekkel, forintokkal rángatta vissza evilágra a fösvényeket. A legtöbb gyerek legalább egyszer (csak egyszer!), megpróbálta „elsikkasztani” a markában szorongatott kincset, de a szolga szúrós tekintetében benne volt az összes poklok minden tüzének ígérete…
Ó, az a doboz… Gyermeki, kapzsi szemmel hihetetlen gazdagság tárult a szemünk elé. Mennyi 50 filléres fagyit lehetne ezen venni…
Amikor belepottyantottam az éppen aktuális (még reggel, a szakadt, bordó bukszából kiosztott) apanázst isten számára, kihúztam magam, könnyű lettem. Isten arcát láttam ahogyan boldogan mosolyog töviskoronája, lángoló szíve, szakadt, koszos ágyékkendője ellenére. Éppen úgy, ahogyan a nagymamánál láttam a szúette, avítt, szalmával töltött ágyderekú fekhely fejrészénél. Szerettem azt a képet. Órákig el tudtam nézni, csodálkozva a mű remekségén, egyediségén.
Ezt a képet aztán gyakran láttam több méretben, színvilágban, képkeretben falusi házak, és az antikos portáján… Csalódás volt, de akkor már értettem, hogy a hit többféle méretben, színvilágban és keretben jelenthet vigaszt…
Isten pénzbeli megsegítésétől aztán egy életre elment a kedvem. Mondhatni, kinyílott a szemem. A vénasszonyok sutyorgásából, a pletykákból leszűrtem a sűrűjét, hogyaszongya: Béla atya a postás Klárira költi a „szentpénzt”. Egy idő után nagy botrány kerekedett, mert Béla atya ezzel a bizonyos Klárikával „kiugrott”. Sajnáltam is, azt gondoltam, öngyilkosok lettek, leugrottak valami magas helyről, és együtt haltak szörnyet. Magamban megbocsájtottam a sikkasztást, hiszen életüket adták a botlásuk miatt– gondoltam gyerekésszel.
Aztán történtek a saját bőrömön érzett „tanulságok” az egyházi „költségvetés” miatt, amitől a maradék tiszteletem, hitem az adakozás irányába, mint füst a szélben – elszállt.
Ez akkor történt, amikor János atyának tyúkkal fizettünk húgom megkereszteléséért.
De a kiábrándulás semmi volt a „gyilkossághoz” képest! Igenis, egy felszentelt egyházfinak, isten szolgájának kutya kötelessége megvédenie minden lelket, még ha az a lélek egy kendermagos baromfié is.
Ez a pap is csak mossa kezeit… Minden falat hús alatt ott vöröslik a kiontott vér… Tyúkgyilkosság, bűnrészesség… Milyen jóízűen falatozta János atya a rántott csirkét. Szemforgatás…”Isteni…fenséges…” Hogy nem sült le a pofájáról a bőr… Ráadásul hatalmasakat böffentett, amit apánk a világ legtermészetesebb hangsúlyával mondva, egy „egészségére tisztelendő uram”-mal zárt le. Minket nyakon vágott, ha magunk voltunk, és kicsúszott egy-egy nyelet kikívánkozó levegő. Egy alkalommal kipróbáltam, magam is böffentettem a pap után. Apánk nem szólt semmit, de amikor a tisztelendő után becsukódott a kertkapu, kicsatolta a nadrágszíját…
Ráadásul megbecsült János tisztelendő urunk a száraz tyúkmellet meg különösen szerette – suttogták faluszerte. A Görbe Böske sem csak a megdicsőülés miatt jár oltárt mosni… Akkoriban persze a szexről sem volt fogalmam, hát még a cölibátusról…
Aztán persze törvényszerűen elmaradtak a vasárnapi misék, hiszen nem voltam vérbeli hívő. Felnőttem.
Mégis… Csak ezen a helyen érzem azt a semmihez sem fogható végtelenséget, bölcsességet, nyugalmat.
Ez az a hely, ahol mindig egyformán hűvös van, az évszakok kívül rekednek, és a külvilág zavaró zajából egy pisszenés nem sok, annyi sem szökik be a hatalmas tölgyajtón.
Már nem hiszek a papok szentségében, hatalmában. 
De a templomban mégis… csak mi vagyunk, magunkban, ha nagynéha betérek…
Én, meg Isten.