Hol, merre is történhetett?
Nem emlékszik arra egyetlen agg bagoly sem, egyetlen vénségesen vén tölgy évgyűrűjébe sincsen belefodrozódva.
Talán pár tarka kavics ezüstös törés-szikrájában meglelhetnénk a történet egy-egy szilánkját, amikor rákacsint a nap.
Talán a vízcseppek kacagásában, mert a víz öreg. Nagyon öreg, de nem felejt. Évmilliók óta csobog, árad, fecseg, locsog. A víz mesél, de csak beavatott, figyelmes fül hallhatja meg, mit mond.
Én beavatott vagyok, és nagyon figyelek.
Ezért tudom elmesélni nektek is, amit a víz regélt.
A Világ szülése után pármilliárd évvel, Isten úgy gondolta, borzasztó, sötét, hideg, fullasztó, elviselhetetlenül nyomasztó így a Tér. Megteremtette hát a Földet bőrének hámló pikkelyeiből. Langyos leheletével levegőt lehelt fölé. Forró véréből Napot gyúrt, hogy az fényesítsen, melegítsen. Göcsös mutatóujjával kicsit megkavarta a végtelen eget, hogy mozgásba hozza a Tömböt, majd sós örömkönnyeivel bőven megöntözte azt.
A Föld forogni kezdett. Szürke, fekete seszíneivel nem nyerte el Isten tetszését, de sürgős dolga akadt (akadozott a Világ főtengelye, recsegett, ropogott az egész Univerzum, mit számított ezzel szemben egy parányi hely…).
Azonban, mert szívén viselte teremtéseit, két, kedvenc, dolgos barátját, Hókristály-csiszolót, Napsugár-fonót tette meg a Föld helytartójává. Mindkettőt egy-egy csillag hátára ültette, a Földre küldte, Ő pedig végeláthatatlan dolgai után nézett. Más világokba, más világokra.
Meghagyta nekik, legyen a Föld a legcsodálatosabb az egész Világon. Legyen olyan színe, amilyen egyetlen bolygónak sem, hogy aki csak az égből alátekint, örömkönnyek nélkül ne fordíthassa tovább a fejét.
Legyen a Föld a legszebb…
Hókristály-csiszoló, Napsugár-fonó a két jóbarát, kozmoszok, tejutak ezermestere, égig érő hegy tetejére, annak két csúcsára költöztek.
Két földi nap múlva már szóba sem álltak egymással…
Megkezdődött a vetélkedés, ugyanis Isten annyi jót tett már velük (többek közt ugye ő volt teremtőjük is), szerették volna viszonozni azt.
A Föld „kifényesítése”, „színezése” éppen remek alkalom volt erre.
Hétfőn láttak neki a munkának.
Hókristály-csiszoló kelt korábban. Frissen ébredt, tele tettvággyal. Rendbe tette magát, elvégezte a szokásos torna-penzumot (nem mindegy, egy örökéletű milyen izületekkel vág neki a következő évezrednek!), majd dolgához fogott.
Kisétált égig érő, fehér márvánnyal borított palotája teraszára. Mély levegőt vett, áthajolt a mellvéden, benyúlt elképzelhetetlenül dús, tömött szakálla alá, és rázni kezdte azt.
Nem volt a Földön hamarosan talpalatnyi hely sem, amit ne borított volna Hókristály-csiszoló szakálldíszéből kihulló fehér hó.
Fehér lett a Föld, egyetlen milliméterecske sem maradt szürke, vagy fekete. Ragyogott, szikrázott, ahogy Isten Napja rásütött.
A hó felett azonban hideg volt. Kemény szelek süvítettek át a fehérség felett…
Egész délelőtt dolgozott. Délután, és koraeste sem hagyta abba, csak a Nap lenyugvása térítette őt pihenésre.
Napsugár-fonó erre a fagyos zimankóra ébredt.
Hiába sütött Isten Napja, a sugarak szanaszét szóródtak, egyetlen langyos csókkal sem tudták enyhíteni a dermedtséget. De Napsugár-fonó ezért került ide. Hogy megfonja a Nap kajla sugarait, és színessé tegye a Földet.
Elvégezte szokásos reggeli teendőit, átfutotta a friss Világlapot (egy örökéletűnek tisztában kell lennie a Világ dolgaival), majd munkához látott.
Vacogva kisietett égig érő, fekete-szürke márvánnyal borított palotája teraszára. Felgyűrte kezén aranyköntösének szárát, megmozgatta ujjait, és a mélység fölé nyúlva elkapott pár kósza napsugarat.
Egész délelőtt dolgozott. Délután, és koraeste sem hagyta abba, csak a Nap lenyugvása térítette őt pihenésre.
A Föld azonban fikarcnyit sem lett színesebb. Fehérebb volt az a legfehérebb csillagnál.
A következő napon Hókristály-csiszoló még javában durmolt, Napsugár-fonó már tekerte, hajlította, csavarta a sugarakat. Reggel hét előtt olvadni kezdett. Nyolcra már végeláthatatlan víztömeg hömpölygött a Földön.
Hókristály-csiszoló meghökkenve torpant meg a palotaajtóban. Haragos pillantást vetett Napsugár-fonóra, de nem teketóriázott: szorgoskodni kezdett.
Mindhiába… Helytartó – társát nem tudta legyűrni. Mihelyst egy hókristály kilibbent a szakálla alól, rögtön elpárolgott a forróságban.
Délre Napsugár-fonó úgy belelendült, hogy a víztömeg apadni kezdett. Koradélután a Földről elpárolgott az összes víz.
Mire a Nap nyugovóra tért, a Föld szikkadt, repedezett hőgolyó volt, fekete, szénné égett színekkel…
Így ment ez heteken keresztül. Hol Hókristály-csiszoló, hol Napsugár-fonó volt az erősebb.
A Föld pedig egyre kisebb, egyre aszottabb lett.
Egy éjjel, amikor a nehéz munkától szinte ájultan aludtak, álmot láttak.
Ugyanazt az álmot, mindketten. (Megsúgom: Isten bocsátotta rájuk.)
Kék-sárga-fehér, csíkos szoknyácskában, szőke lányka szaladt át egy tarka réten. A mezőn virágzó gyümölcsfákról, akár tünemény: virágszirmok hullottak alá. Rózsaszín, fehér, piros sziromfüggönyön sejlett át a távol.
A lányka meg-meglebbenő fürtjei pajkos rendetlenséggel koronázták meg a képet.
És a hangok… Rigófütty, patakcsobogás, lombsuhogás.
Kacagás… Micsoda kacagás! Mintha napsugárra fonott hókristályok koccantak volna csilingelve, csengve-bongva össze.
Olyan kacagás, hogy Hókristály-csiszolónak, Napsugár-fonónak álmában is kicsordult a könnye.
A reggel Napsugár-fonónak kedvezett, ő volt a fürgébb. Ám, most csak ült a teraszon, és várt.
Amikor Hókristály-csiszoló megjelent, felállt. A korláthoz ballagott, megtámaszkodott rajt, félrebillentette szőke szálakkal dúsan borított fejét, és Hókristály-csiszolóra mosolygott.
Ebben a mosolyban benne volt az összes szeretet. Benne volt a boldog jövő ígérete. A megadás öröme. A várakozás keserve.
Hókristály-csiszoló egyetlen mikronpillanat alatt gyúlt szerelemre.
A következő napok költözéssel teltek. Költözéssel, és násszal. Isten kiadott pár szabadnapot helytartóinak.
Aztán, kéz a kézben újra munkához láttak.
Hókristály-csiszoló óvatos szakállrázogatással kezdte. Napsugár-fonó pár sugaracskát markolt össze. Így, egymásra figyelve, egymást segítve munkálkodtak.
Délre lágybarna lett a Föld, keresztül-kasul kék patakocskák szelték.
Estére meleggé vált a levegő. Másnap délutánra fehér felhőfoszlányok úsztak a légben.
Tavacskák alakultak, édes langyos vízzel telten.
Kilenc hónap múlva megszületett Élet. Már születése után látszott, olyan szőke lesz, akár az anyja, és olyan erős, akár az apja.
A közeli kis tóban keresztelték meg. A keresztelő tiszteletére kis fenyőt ültettek, és feldíszítették (majd minden azt követő évben, ezen a napon).
Lágyan, óvatosan merítették Életet a vízbe.
Öt percre rá a kis tóban megjelent az első sejt-kezdemény.
Isten pedig a Világok legközepén, trónusán ülve, huncutul összecsippentette a szemeit, hatalmasat kacagott, majd tekintetét a számtalanszínű Földre függesztve, gyönyörködni kezdett.
Hol, merre is történhetett?
Nem emlékszik arra egyetlen agg bagoly sem, egyetlen vénségesen vén tölgy évgyűrűjébe sincsen belefodrozódva.
Talán pár tarka kavics ezüstös törés-szikrájában meglelhetnénk a történet egy-egy szilánkját, amikor rákacsint a nap.
Talán a vízcseppek kacagásában, mert a víz öreg. Nagyon öreg, de nem felejt. Évmilliók óta csobog, árad, fecseg, locsog. A víz mesél, de csak beavatott, figyelmes fül hallhatja meg, mit mond.
Én beavatott vagyok, és nagyon figyelek.
Ezért tudtam elmesélni nektek is, amit a víz regélt.