Előző nap vett egy doboz cigit a Pavlovi reflex kedvéért.
Most ült a sötétben a terasz legfelső lépcsőjén, túl egy szar, „aligaludt”éjszakán, az első pohár vörösön és egy tizenkét órás műszakon.
Túl rengeteg nyomasztó eszmefuttatáson, ami folyamatosan, mantraként forgott az agyában.
Szemben vele a templom félfalunyi távolságban veszettül kivilágítva. Felette egy erősen világító csillag.
Groteszk volt a templom.
Üzent… Zavarta. Bántotta. Legszívesebben fogott volna egy puskát, és kilőtte volna az összes fényt.
Jó lett volna most a koromsötét.
Jó lett volna csak a cigi fel-felparázsló végét látni. Eredményesebb lett volna az idegességre, a szorongásra reflexből, gyógyírként gyújtott nikotinhenger hatása…
A járólap hideg volt, de szívesen bevállalt volna érte egy aranyeret, ha olyat kap érte, ami „megéri”.
Mostanában sokat alkudozott magában hol az ördöggel, hol az istennel. Mikor, hogy.
Becserélt volna szinte bármit, ha visszacsinálhatja, újrakezdheti.
De baszhatta…
Az idő nem egy sikerfilm, ahol Michael J. Fox, vagy ő visszamehet rendet vágni a káosz közt, egy szebb jövő reményéért.
Pf…
Miért ilyen nehéz?
Pavlov, meg Freud biztosan röhög a markába. Vagy bólogat azzal a nagyonhasonlítófejével (hogy esne le nekik…).
A járólap most már nem csak hideg volt, hanem a széle belevágott a mostanábannagyonlefogyottseggébe.
Felhúzott félszemöldökkel, elhúzott szájsarokkal gonoszul ránézett egy mai utolsót a templomra:
– Dögölj meg…
Aztán bement tölteni, és újra meggyújtani egy „pavlovot”.
Ezt már a bejárati ajtónál szívta el.
Se csillag, se kivilágított templom. Csak az utcai lámpa halvány fénye.
„Mégsem jön el ma a megváltó…” – húzta el a száját, és kancsalítva a felizzó parázsra nézett.