Arra döbbent, hogy a földön térdel és a fájdalomtól lüktetnek az ujjai. Meglepetten nézett le a kezére: véres sárkesztyűk.
Még emlékezett: homokozó lapáttal állt neki a gödörásásnak. Aztán, más eszköze nem lépvén (ex elvitte az összes kerti szerszámot), egy hegyes fadarabbal döfködte a száraz földet, de megette a fene, nem ment semmire. Az izzadtság belecsorgott a szemébe; a kézfejével törölt egyet-egyet; így a belekeveredett könnyeket is elmaszatolta. Az arcát felsebezték a felhordott, apró kövecskék, de nem érezte. Átizzadt haja fényes sisakként tapadt a feje tetejére.
A taknyot a felkarjára, a pólóba kente. Farmernadrágjából ki-kivillant fenekének árka, ahogyan újra előre meg előredőlt. Kis, apró, síró nyüszítésekkel segítette magát a föld döfölésében. Mellei a fakózöld póló alatt halk csattanással ütődtek minden visszalendülés után a húsához. Bal szandálja egyetlen pánton cafogott. Lábszárai érzéketlen tuskók voltak, maga alá hajtogatta őket ültében. A föld nem akart engedni, nem és nem! Akkor böffent fel belőle valami ősrégóta magában hordozott, visszafojtott hang. Az anya nyög így, amikor kiszakad belőle a gyermek. Csak ő éppen nem szült. Ellenkezőleg: temetni akart.
De a föld nem akart engedni, nem és nem…
Félredobta a botot és tíz körmével esett neki.
Hónapok, évek óta szenvedett. A döntés, amit meghozott, majd végre is hajtott, ezer fokos lánggal égette a lelkét, szorította a szívét, csavarta a gyomrát, beleit kuszálta.
Tudta:nem lesz könnyű. Mert ítéletének következményei nem csak rá vonatkoztak. Ó, ha csak őt érintette volna, mit neki! Előtte nem volt akadály, nem ismert lehetetlent. Ez azonban más volt. Olyan mélyre hasító dologra készült, amire kevesen képesek.
De meg kellett lennie. Új utak nyílottak, régiekre sorompók csukódtak. Az emberek lefeküdtek, felkeltek, léptek, mentek, meneteltek az útjukon.
Ám az a fájdalom… Az a maró, tépő kín rosszabb volt bárminél! Valami elveszett.
Remény, te balga…
Igen, valami elveszett, és ő önmagában a nap minden órájában, minden percében tenyerét szemöldökéhez emelve fürkészte az elképzelt valóságot, eseményeket. De semmi sem enyhítette a gyötrelmet. Semmi nem csitította a gyászt, de mivel döntésének helyességében nem kételkedett, eltökélte: eltemeti a hullámzó fájdalmat, amiben megfullad, betemeti a lelkében tátongó űrt, amiben elveszik, a csontig maró könnyek emlékét is föld alá rejti, különben megvakul; eltemeti az egész zsibbasztó hóbelevancot.
Tovább kell lépnie!
A lapocskát egy kicsi díszdobozba rakta. Ott hevert alig fél méterre tőle. A gödör előtte pár centi mély volt, dobozföldelésre tökéletesen alkalmatlanul. A nő mocskos arccal, koszos pólóban ült a mélyedés mellett. Sáros-véres ujjait a combjára tette. Fejét hátravetette, belefúrta tekintetét az ég fakókékjébe, mintha szembe akart volna nézni valakivel abba a végtelenségbe. De a semmi jó rejtekhely…
Sokáig ült ott. Aztán lenézett a lábai közé. A nadrágot a combok találkozásánál átitatta a vér. Menstruált. Nehezen állt lábra, a zsibbadás tűhegyes fogai erőszakosan harapdálták.
A fürdőszobában, a földön ülve kibontotta a dobozt. Kivette belőle a tizenkilenc éve őrzött terhességi tesztet. A műanyag tok vájatába ágyazott üregben még ennyi idő után is élénken virított a két rózsaszín csík.
A nő végigsimított a dobozkán. Becsukta a szemét. Pár percet barangolt a múltban, majd felállt és megengedte a fürdővizet.