Hogy milyen borzasztó lehet egy téveszme, megmutatja az alábbi kis elbeszélés.
Nagyon sovány volt a nő. Hasát a májbaj már akkorára puffasztotta, mint aki lenyelt egy jókora labdát. Haját is kikoptatta az idő, a betegség. Beesett szeme tompa kátrány, alatta fekete árkokkal. Ajkai késpengék, a fogai sosem látszottak. Azt sem lehetett tudni, van- e foga egyáltalán.
Senki nem látogatta. Senki betegtársa nem állt vele szóba egynél többször. Mindenki érezte a belőle áradó ellenségességet, hidegséget. Szinte tapintható volt a jégfal, amit maga köré épített. Mi, nővérek is igyekeztünk a lehető legkevesebbszer kontaktusba kerülni vele, de ugye ez időnként elkerülhetetlen volt.
Miután elvégeztük a vele kapcsolatos testközeli munkát, az érzések babiloni zűrzavarban kavarogtak bennünk. Düh, megalázottság, kíváncsiság, értetlenség. Ha kérdeztük tőle, hogy van, “sehogy”volt a válasz, szinte ránk köpte azt a pár szótagot. Vagy nem is válaszolt. A gyógyszerei alapján elmebeteg volt, de semmi konkrét tünetet nem mutatott. Azt gondoltuk, disszimulál (a tünetek eltitkolása).
Aztán az egyik alkalommal, mikor nekiszegeztem a kérdést, hogy van, megszólalt:
– Nem vagyok jól.
– Szomorú?- kérdeztem tőle.
– Nem, csak nagyon idegesítenek ezek az állatok. – felelte.
– Milyen állatok? – kérdeztem döbbenten.
– Hát, amik bennem laknak. Kígyók, békák. Békák vannak a fejemben, mert kiszedték az agyam, és békát raktak a helyébe. A májam helyén gyíkok élnek, állandóan forognak. A hüvelyemben is csúszómászók sisteregnek, nem is feküdtem le senkivel rég óta. Hideg az egész testem ezektől a dögöktől. A szaguk meg olyan büdös, mint az állott szar. Nem érzek más szagot, csak ezt a rohadás- szagot…
A döbbenettől nem tudtam megszólalni. Csak leestem szinte az ágya szélére, és néztem őt. Az dübörgött bennem, te atya úr isten…Hogy lehet azzal a tudattal élni, hogy csúszómászók hajléka a testem? És elképzeltem, próbáltam beleélni magam az ő rettegéssel, undorral teli lelkébe, amit a saját teste iránt érez. (Akartam, hogy kicsit érezzem, amit ő, hátha tudok neki mondani valami varázslatot, ami segít.)
Hogy az én testemben? Abban, amiben a gyermekeim ringatództak, most kígyók tekeregnek? Bennem, az ölemben, ami annyi gyönyört adott már? A fejemben, a szemeim mögött, a szürkés-zöld szemeim mögött, amikkel annyi szép és jó dolgot láttam? Teljesen semmivé olvadtam…Kicsinek éreztem magam, elveszettnek, tehetetlennek, és szomorúnak. Nagyon szomorúnak…Mert én tudtam, hogy ez a pár percnyi “játék” igazából nem valóság, mégis üvölteni tudtam volna, mert ha kicsit, és halvány másolataként, de megéreztem, mit élhet át ez a nő. Ez a nő, akinek a képzelete a VALÓSÁG. Mit mondhatnék neki?
Elmondtam neki, hogy nagyon sajnálom, és megértem, ha ideges. És – mivel a téveszmékkel nem lehet harcba szállni-, valami olyasmit mondtam, hogy meg fognak dögleni, és eltűnnek a testéből. Hinnie kell benne, mert ez így fog történni.
Jó pár éve történt már ez az eset, de sem előtte, sem utána nem találkoztam még ennyire gonosz képzelgéssel.
Nem tudhatod, senki nem tudhatja ki, miért épít falat maga köré, mióta hordja hozzá a téglákat. És amíg nem tudod, nem ítélkezhetsz, mert azzal te is hozzárakod a magad kövét.
Mindenkinek egy pillanatot kívánok- egy átérző pillanatot-, mielőtt felvenné a követ a más falához.
Az elmebaj az egyik legsúlyosabb, és legnehezebben kezelhető betegség.