A busz jobb üléssorába zöttyent le, az ablak mellé, közel a hátsó ajtóhoz. Így ültében csak hátra kell majd nyúlnia a leszállásjelző gombhoz. A fűzfavesszőkosarat maga mellé tette, a benne rejtőző kopott, bordó válltáskán eligazgatta a konyharuhákat, újságot. Kigombolta a bundáját, meglazította a kötött sálat a nyakán, kicsit fészkelődött, hogy jó helye legyen a lábainak.
A falut elhagyva a sofőr lekapcsolta a belső világítást. Hálás volt érte, a sötét valahogy kibővítette a teret körülötte, adott egy falatnyi saját “földet”. Kellemes meleg volt, a busz motorja tapintatosan zsongott, ő pedig jól érezte magát.
Visszagondolt a kocsonyára (közben az éhség összekapta a gyomrát, mert nem, dehogy eszik, köszöni, dugig van lakva), amit az odaúton, csinos műanyag tálkákban vitt Ildinek és a vejének. A kosarat kibélelte újsággal, konyharuhákkal, nehogy az étel kifagyjon, mire odaér. Örömében belemosolygott a sötétségbe, visszagondolva a látogatásra, mert azok, mint a kiéhezett vadak ugrottak neki. Ő szelt nekik hamar két nagy karéj kenyeret, hogy azért mégis legyen valami a lé, és a benne terpeszkedő, szálkás disznóhús mellé. Se pirospaprika, se ecet nem került a kristálytiszta, rezgő gyönyörűségre, a lánya most még a kis, megdermedt zsírpacákat sem kotorta le. Hajában sült krumplira végképp nem volt idő. Pillanatok alatt felfalták.
Sonkát nem tudott nekik pakolni, a kománál lógott a füstölőben. Az áldomás-pálinka zamatának emléke körbesimogatta a nyelvét, szétfutott a szája belsejében. Nagyot nyelt: egészen kiszáradt a szája. Mostanra szinte otthon érezte magát, pedig a busz ülése az a merev, rugalmatlan, rideg fajta volt. Hátradőlt, becsukta a szemét, álla kicsit leesett, kezeit összekulcsolva az ölébe ejtette. Néha azért a biztonság kedvéért megtapogatta maga mellett a kosarat.
Az almás meg… Az almás fele is hamar odaveszett hálisten, pedig odarámolta az egész tepsivel, magának csak a széleket hagyva, alufóliába tekerve, abrosszal takarva. Kitesz az így is majd több reggelire valót a tea mellé. El ne felejtse majd dobozba rakni az egerek elől, mert azok bizony a hideg miatt egyre többen, egyre elszántabban húzódtak be a házba.
Az almás… Ki tudja, melyik elődje találta ki a receptet. Ez volt az ő örökségük anyáról lányra, hosszú generációk alatt, és nem volt olyan egyenesági női személy, aki ne respektálta volna szíve és gyomra mélyéig. „Egy jó almással megbékítheted az emberedet akkor is, ha föld nálánál nagyobb barmot nem hordott a hátán.”
A busz mormolása megszűnt, túlzajongta azt a fülében visszhangzó éles dióbélrecsegés a darálóban, az almatest harsogása a reszelő alatt, és a tészta puffanásai a kis fateknőben. „Az almást csak fateknőben, ne feledd lányom!” Csukott szemhéjai mögött, akár a hó, szitált a porcukor, masszívan pöffeszkedett a felvert tojásfehérje ruganyos masszája, és potyogtak, majd csordogáltak, végül elegyedtek a titkos hozzávalók.
Érezte a gyújtós fanyarkásan édes illatát, ahogyan lángra kap a sparheitben. Látta a boka fölé érő, stramm, fűzős cipő barna, kopott bőrét, a kicsit csámpás sarkakkal. Figyelte a belőle kiálló, megdagadt lábszárakon feszülő fekete pamukharisnyát. Mutatóujjával messziről, mint valami varázsló, a sámlin ülve, átrajzolta a kötény masniját anyja derekán. A kendő háromszögének csúcsát a háta közepén. A sziluettet minden alkalommal, amikor az lehajolt a tűzre rakni, körbevette a tűztérből kicsapó fény, körülragyogva azt. „Angyal… Biztosan ilyenek az angyalok is.”
A sofőr éleset fékezett, erre felriadt. Összefogta magán a kabátot, vasalt zsebkendőt kotort elő a zsebéből, kifújta az orrát, aztán az ablak páráját szemmagasságban elkente és belemeredt a mellettük elrohanó sötétségbe.
Telihold volt. A hó, ami két napig erősen esett, ameddig a szem ellátott, tükörsimán borította a mellettük elszaladó földet. Hiába volt este, mégis, a hold fényénél tisztán látszott: még nem járt rajta vad, és nem voltak benne árkok, púpocskák, nem pajkoskodott a szél sem. Mintha egy pedáns kőműv simította volna el a fehérséget, beleadva mestersége minden tudását, szeretetét.
A hó teteje úgy csillámlott, szikrázott a holdfényben, mint az almás tojásfehérjés-porcukros teteje, amikor az anyja kivette a sütőből.
A zsebkendőért nyúlt, megtörölgette a szemeit, ismét orrot fújt, aztán nekilátott begombolkozni, mert hamarosan le kell majd szállnia.
Hazaért.