A hirtelen lezúduló, nem várt fehérség alatt a Föld lucskosan Tavaszt kívánt.
A teteje viszont vékony, fagyott kéreg; a lépés rajt – reccsenő üvegtörés.
A hó olyan volt, mint a foganni vágyó asszonytest: tömör, nehéz, és valami mohó bekebelezni vágyás sugárzott belőle: „hamar, gyorsan, ide mindent, míg el nem olvadok!”. Az ujj benne úgy süppedt, mint érett mellbe a férfikéz.
A lapát markába emelt összetöppedt hó súly alatt a kemény bodzanyél pattanásig feszült – önmagát megadni készült: pár mozdulat és oda a dicső erő…
A szél megbokrosodott lóként vágtatott, szökellt. A nagy, sík területeken egyenesen, fejjel neki a legközelebbi akadálynak, ott aztán megtört a lendület, de mit neki! Egy kanyar, és újra nyargalt. A kis beszögellésekbe, résekbe csak a lábát dugta be, bekotorva oda is némi havat, a picurka, miszliknyi lyukakba patavéggel pöckölt be pár fehér hógalacsint.
Időnként kíváncsian megállt, párás tajtékot prüszkölt a kerítéseken át a kertekbe, majd virgoncan, vadul megrázta a fejét: sörényéből éles hódara vágódott az arcába annak, aki nem vigyázott, majd sivítva, cserepeket emelve felviharzott, megnézni, mi újság a szürke égi rétek felé.
A Tavasz azonban fent, fent az Isten trónusa mögötti langyos zugolyban már fonta a zablát, kovácsolta a kengyelt, formázta a nyerget: betörni készült a szelet hidegével, havával, fehérségével egyetemben, legyőzni készült a nyergében ülő Telet.
Szeretni akarta végre a Földet, be akarta borítani, simogatni, csókolni akarta. Azt akarta, hogy a gyönyörtől langyos esőt sírjon, azt akarta, hogy testében általa újrainduljon az élet, azt akarta, hogy meleg rögjein szárba szökjenek a vetések, hogy még fakó bőre alatt újra mocorogjanak a pondrók, a vakondokok, hogy szőke, selymesen puha, ragyogó, napillatú haja szelíden omoljon az erdők, mezők, városok, hegyek, a vizek fölé, hogy minden és mindenki mosolyogjon és a szívekben szárba szökjenek az újraéledt, és az új szerelmek is: lám, újra itt a tavasz!