– Áááááááááá… engedjetek el! Ott van, ott van! Rám vicsorog! A kurva anyátokat! Nővér, kérem, nővér! Ugye, ez most vicc? Mi az, hogy véresen komoly? Megöl, nézd! Feni a kését! Bazmeg! Engedjetek el! Hogy a faszomba nyugodjak meg bazmeg?! Idekötöttetek! Rábasztok, bazmeg! Feljelentem a tetves kurva anyátokat is! Ááááááá, hogy rohadnátok meg! Mi a fasz van? Bazmeg, nem hiszem el! Doki! Hallja, doki? Mi az, hogy nincs itt? Hívjátok ide egy orvost! Erre rábasztok! Rohadnátok meg! Segítséééég! Doki? Maga a doki? Jó hogy itt van! Áááááááááá…
Az üvöltés aztán lezuhanó guillotine-ként, pillanatok alatt hal el. A vénás nyugtató varázsszekerét két ampulla Seduxen húzza – álomországba viszi a testet, a lelket.
(Egykedvűen folyik tovább a nap.
Az éjjel érkezett új beteg négy végtagja az ágyhoz bilincselve. Időlegesen megszűnt mind az ön, mind a köz veszélye. A nővérek szívverése lassan normál üteműre dobban, a remegés elcsitul, az idegek kiszálazódott, felborzolódott vezetékei elsimulnak. Ropoghatnak tovább a kopott izületek, szálkásodhatnak az izmok. A fel-felböfögött epés sav marhatja tovább a gyomrot – megint nem volt idő reggelizni -, és az új csúcsokat döngető vérnyomás alábbszállhat a véredényekben.
Depresszióselmebetegkrízisszituációsszklerózismultiplexesszemélyiségzavarosmenekülő
hajléktalanalkoholistaborderlájnoscsakápolástigénylőöngyilkosgyilkosrákosalczhejmeres
szellemilegleépülttestilegleépülttúlbátortúlgyávamegstbmegstbmegstb…
Pszichiátria. A Gyűjtő. )
Az állandóan csepegő csap hangja – dobhártyaszaggató. Az öntudatlanul heverő testet azonban ez nem zavarja. Szobatársait sem. Ők már régen túl vannak holmi csepegő csap okozta zavaró zajon – immunisak. Túl vannak az imént mellettük üvöltő fröcsögésen is. Apatikusan hevertek az ágyukon, míg a lekötözés aktusa folyt. A folyosón pár szenzációéhes, vagy aberrált, esetleg pusztán csak kíváncsi beteg tipródik az ajtó közelében, és ha résnyire nyílik: öklömnyire tágult szemekkel, elnyílt ajkakkal, remegő orrcimpákkal, lábujjhegyen állva leskelődnek, akár a sakálok, ha agonizáló dögre lesnek.
A be-beszaladó nővérek sem foglalkoznak a vízcsepp-koppanásokkal: meg sem hallják. A szívből és az agyból induló láthatatlan csápok a betegekre csavarodnak, ha kell, kézzel is érintenek, majd, miután megtörténik a pozitív visszacsatolás, a következő kórterembe libbennek-gördülnek.
Délben, etetés alatt, két nyelés közt aztán odalépnek, és csavarnak az elzáró kék-fekete műanyagházán párat, de a menet már rég’ megszakadt…
A rögzített férfi jó fél órát fekszik teljes eszméletlenségben.
A fehér párnába sötét, ápolatlan lobonccal keretezett, sápadt arccal koronázott fej süpped. A beesett, feketével árkolt szemek a szürkés szemhéjakkal – gödörben a poshadt sár. Néha pár pillarebbenés. A borosták meredt tüskéi – felperzselt erdő után visszamaradt szenes törzsek serege. Az orr pengeéles nyergű, csúcsa hegyesen ugrik a százezerszer átfestett, repedezett plafon felé. A fakó száj ernyedt, kis nyálcsorgás keresi az utat a szőr közt.
Lassan ébredezik.
(Pulzus jó, vérnyomás rendben, infúzió folyik.)
A szemhájak meg-megnyílnak. A tekintet csak percek után élesedik, akkor viszont új varázs: teljes készenlét. A test szoros izom és ínköteg – szinte peng. A hangszálak újra sikításra készek. A húgytól-vértől-izzadtságtól elszíneződött, elmerevedett, kopott rögzítő-hevederek feszülnek.
– Az istenit! Engedjenek már el! Nővér, hallja?! Kérem, nővér! Mikor engednek el? Ki kell mennem WC-re. Mi az hogy nem mehetek? Mi az, hogy majd az orvos megmondja? Ne nyugtasson, bassza meg! Nem magának kell hugyoznia! Hogy én rémeket láttam? Dehogy láttam! Kérem… Nem érdekel, engedj ki te vörös kurva! Szétbaszok mindenkit, ha kiszabadulok innen! Kérem, nővérke! Könyörgöm, eresszen ki. Legalább egy cigit hadd szívjak el… De visszajövök esküszöm, nem lesz baj velem. Nem kell az orvos, dehogy kell.
Milyenrémekhogynyugodjakpisálnomkellbazmegmiazhogyidekötöztetekfelgyújtom
azegészrohadttetveskócerájt!
A Seduxenszekérre feldobott öntudat újra elszáguld.
A következő ébredés előtt, a megelőzésként izomba adott hatóanyag jó barátként öleli magához a rettegő férfit. A késfenő rém egyelőre eltűnt. Bár a test és az elme lelassult, a hallucináció és a félelem csak szunyókál kicsit a férfi valamelyik eldugott agytekervényében, tettre készen.
Pár nap múlva kora reggel odamegy a mosdóhoz, és megpróbálja elzárni a csapot.
Aztán kimegy a nővérszobához, és elnézést kér.