A grófnő a hófehér damaszttal takart asztal mellett ült, 
a sokévtizedes gesztenyefák alatt.
Kék-fehér csíkos ruháján minden csipke, minden fodor patyolattisztán,
katonás rendben sorakozott. Időnként lenézett magára; valami pajkos szellő nem ráncolt-e rendetlenséget a fegyelmezettségbe.
Lábai a szoknya alatt szorosan egymáshoz simultak, derékszögben meghajolva. Térdhajlata pontosan illeszkedett a tölgyfa szék pereméhez. Elképzelni sem lehetett, hogy keresztbe tegye a lábait. Az etikett, az illem ezt nem engedi meg. A puha bőrcipők orrai egyvonalban, elvágólag helyezkedtek el. Talpai, lábujjai csúcsától sarkai végéig a talajon nyugodtak.
Háta, akárha seprűt kötöztek volna rá. Haja ragyogott, minden barna fürt úgy omlott alá keskeny vállaira, hogy az ember szíve belesajdult szépségébe, ha csak ránézett is. A tapintása pedig… Aki valaha érintette, soha nem felejtette el azt a meleg, selymes, puha simogatást, ahogyan nem tudta feledni az illatot sem, ami ebből a hajzuhatagból áradt. Teli volt élettel az a hajszag, teli vággyal, teli érzéssel.
Régen volt.
Szemöldökének íve, akár a holdsarló, végein kicsit kigömbölyödve. Orra gerince nemes, büszke tartással ugrott ki arcéléből, végén kicsit felkunkorodva. Ez a piszeség játékossá varázsolta, enyhítette az amúgy szigorú arcot. Szép vonalú ajkai lazán csukódtak.
A szeme…A szeme maga volt a mélység. Színét, mintha ébenfából vonták volna ki. A pupilla nem is látszott benne, mégsem volt ijesztő, vagy semleges. Ez a sötét árnyalat szívta, itta magába a fényt, aztán valami csodamód ragyogva sugározta vissza.
A grófnő a hófehér damaszttal takart asztal mellett ült, a sokévtizedes gesztenyefák alatt.
Amikor az idő engedte, mindig itt itta meg reggeli kávéját. A szélein apró aranyhullámokkal ékesített, leheletvékony falú meisseni porceláncsészéből a forró ital párája lassan, dúsan emelkedett a kissé csípős levegőbe. A grófnő ebbe a párába bámult bele. Ha az illanó gőz oszlopa túl szabályossá vált, kicsit belekavart. Szerette ezt a szédítő játékot, szerette tekintetével követni a furfangos páracsavarokat.
Amikor az ital forrósága enyhült, a kanálért nyúlt. Három, csapott kiskanálnyi édességet szórt a csészébe. Éppen ennyi kellett ahhoz, hogy elvegye a keserű ízt, de még érezhető legyen a fekete aromája.
A kanál a kávé érintése nélkül landolt a – szintén meisseni – cukortartóba.
A grófnő ekkor lopva körülnézett. Nem látott senkit, így elérkezett a nap fénypontja. Becsukta a szemét, és jobb mutatóujját a kávéba dugva, lassan kevergetni kezdte azt. A langyos ital körbevette, befogadta az ujját, lágyan simogatva a bőrt, az izületeket. Ujja hegyét a karcos cukor enyhén dörzsölte, amitől a folyadék érintésének érzése még intenzívebbé vált. Lélegzete felgyorsult, ereiben vadul száguldott a vér. Arca kipirult, szája elnyílt. Minden ujjával megtett milliméter a csészében új inger, csodás élmény volt. Az idegek jeleket küldtek az agynak, az agy pedig továbbította azt. Az asszony minden porcikája zsongott.
Egészen addig tartott ez a szertartás, amíg a cukor el nem olvadt. Sajnos, minél apróbb szemű volt, annál hamarabban ért véget a rítus.
De amíg tartott…
A grófnő lerázta magáról a kávé cseppjeit, óvatosan, vissza a porceláncsodába, majd – szintén lopva – leszopogatta az ujját. Aztán szájához emelte a csészét, és egyetlen hörpintéssel lezárta a ceremóniát.
A kávé, és a hozzá tartozó rituálé kioldotta gerincéből a görcsöt, hátradőlt a széken. Fejét hátravetette, felnézett a gesztenyefák ragadós bimbóira, az azokon áttűnő végtelen égboltba mélyesztette a tekintetét.
Boldog volt.
A végtelen nyugalomból egy kiáltás zökkentette ki
– Katalin! Legyen kedves bejönni!
A grófnő a hang felé pillantott, majd ezt gondolta: „Ó, már megint ezek a cselédek! Nem hagynak egyetlen perc nyugtot sem az embernek.”
Lassan nekiállt összeszedni a készletet, nem szerette, ha más is hozzányúl.
Odabent, a kastélyablak beugrójában egy nővér állt. Egyik kezében pohár, benne cukormentes kávé, másikban kanál, időnként keverve vele egyet-egyet, annak ellenére, hogy nem volt cukor a kávéban. Nem tudni miért, de világ életében így csinálta.
– Pakol – sóhajtott. – Hál’isten, akkor nem kell megint becibálni, mint pénteken.
Szegény…
– Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyi gyógyszer után sem képes visszatérni a valóságba – csóválta a fejét a másik nővér, aki a fal mellett álló íróasztalnál éppen dokumentált, majd hozzátette: – Ennyitől már egy ló megdöglött volna…
– Minek térjen vissza? Hova? – kérdezte a kávézó, majd folytatta: – Ebbe a szar környezetbe? Ide, az isten háta mögé, a málló falú kastélyotthon szobáiba, ahol a csótányok nappal is merészen grasszálnak? Ahol egyetlen WC jut 30 emberre? Ide, ahol ellopják még egymás használt fogkeféjét is, mert semmijük sincs? Már amelyikben él még az a kis igény… Jobb neki ott, a maga kis fantáziavilágában. Képzeld csak el, ha elmúlna az amnéziája, és minden eszébe jutna! Újra beleőrülne a dologba.
– Boldogok a lelki szegények… – fűzte még hozzá, némi gúnnyal a hangjában.
„Csak tudnám, mi a jó franc történik vele minden reggel odakint” – gondolta, miközben homlokán a ráncok töprengve futottak össze. „Amikor kimegy, még olyan, mint egy zombi. Befele jövet pedig, akár a…Nagyhercegnő. Esküszöm, még fényt is látok körülötte olyankor.”
Az asztalnál ülő felemelte a fejét, bekapta a tollvéget, elgondolkodva rágcsálta kicsit, majd letette, és megszólalt.
– Képzeld el, mi lenne, ha velünk is megtörténne ez, ami vele – összerázkódott, két karját maga köré fonta, majd halkan folytatta:
– Szentséges isten… Kinősz az árvaházból, napi 10-12 órát gürizel, mint az állat, hogy fedél legyen a fejed felett. Magányos vagy… Aztán jön egy pasi, akivel klappol minden. Aki a gyalázat után gyorsan lelép, magadra hagyva a tébolyban – elbambulva meredt egy pontra, aztán kis szünet után még hozzátette: – Rohadt szemét…
Lábával kicsit meglökve magát, a forgószéket szembefordította a kollegájával, és ránézett.
– Mit érezhetett ez a szerencsétlen, amikor azok az állatok elkapták… Hogy össze volt vagdalva, emlékszel? Azok a hegek pedig, amik maradtak utána… A testiek sem múlnak el, hát még a lelkiek. Nem csoda, ha az agya kikattant.
Lábait keresztbe rakva feltette azokat egy közeli székre, majd folytatta:
– Láttad a grófnős mesekönyvet a párnája alá dugva? Biztosan valami jó emléke fűződik hozzá. „Tiszta” rongy az egész.
A két nő jó percre magába mélyedt. Mintha ezzel a csendes mozdulatlansággal próbáltak
volna saját szerencséjüknek áldozni.
Az asszony a festékét vesztett, rozsdás asztal, és kopott fém szék mellett állt, a sokévtizedes gesztenyefák alatt. A fényevesztett, fakó hajú asszony, kezében a műagyag pohárral és a cukrot tartalmazó dunsztos üveggel a kezében befele indult. Testén lötyögött a kifakult, toldozott-foltozott, kék-csíkos pizsama. Kicsit csoszogott, mert az olcsó strandpapucsok nagyok voltak a lábaira.
Tartása azonban maga volt a büszkeség, az erő, a nemesség.
Ment, ment befelé, észre sem véve; a rozsdás kerti asztal felsértette az ujját. A sebből – akár valami útjelző, úgy villogtak a kavicson, amikor földet értek – kék cseppek hullottak alá.
Útja mellett a gesztenyefák bimbói ragacsos könnyet sírtak.