Erős félhomály volt. Majdnem teljes sötét, és csend.
Markolható csend. Az a fajta némaság, amibe az ember belefullad,
beleveszik, ha meg nem menti egy pattanó faszilánk az ajtókeretben,
egy kósza csillag fénysugárkévéje, vagy a padlón egy réssel bíbelődő bogár kaparászása.
Szag is volt; az a fajta, ami az orrban zsíros bevonatot ken a nyálkahártyára, aztán még napokkal utána is folyamatosan penetráns bűzt áraszt. Minden lélegzetvétel a tüdőbe, az erekbe viszi, onnan az agyba párologtatja, egy pillanatra sem engedve, hogy az ember megfeledkezzen a történtekről, persze, csak úgy, ha van szeme a rejtett, nem evilági dolgokhoz.
Ott, akkor, abban a végtelen csendben maga az ördög állt a terem közepén. Kissé szétterpesztett lábakkal, enyhén előre dőlve, jobb keze lábszárcsontokból épített botban végződött, csecsemőkoponya markolattal. Testének körvonalai beleolvadtak a félsötétbe; ő maga árasztotta a feketeséget magából.
Félrecsúszott parókája bal fülére lógott, jobb fülének megnyújtott cimpájából vakítókék szem-klipsz derengett a félsötétben, ami folyamatosan, rémülten pásztázta a környezetet.
Az ördög állát megnyúlott bőrrétegek húzták melletlen törzse felé. Elnyílott alsó ajka fölött valami delejes feketeség súlyosodott – a száj béle; a feketeség a mérhetetlen éhség, a bélpoklos éhség feketesége …
Az orra apró, fekete inggomb. És a szeme… Szétázott tekintetének zselatinja megdermesztette minden élő szívét.
Az ördög alkudni jött a Halállal az ágyon fekvő nyomorultért. A tét: egyetlen aprócska napocskával több. Mert ha az ördög megalkuszik a Halállal, és az ágyon fekvő agonizáló szerencsétlen egyetlen nappal tovább húzza, az ördög fizetséget kap. A fizetség egy Lélek.
Ó, az ördög nagyon szerette volna ezt a Lelket! Ez a fajta Lélek ugyanis nem terem minden bokorban! Ez a fajta Lélek ritka! Olyan ritka, hogy az ördög csak a nácik között talált hozzá hasonlót. Ez a típusú lélek ugyanis a Lelketlen Lélek, ami az ördögöt iszonyú erőhöz juttatná – évszázadokra.
Az ördög tehát állt a terem közepén, kissé szétterpesztett lábakkal, enyhén előre dőlve, és kezdett fáradni. Nehéz volt a batyu amit a hátára kötözve hozott; abban volt a csere tárgya, egy új kasza. Nem akármilyen kasza volt! A csillagokon túl, a nyolcadik naprendszerben kovácsolták. Elnyűhetetlen, kicsorbíthatatlan anyagból. Halálnak való munkaeszköz.
Az ördög fáradt, nyomta a hátát a kasza bükkfa nyele, a parókájába állandóan belekapott a penge csúcsa, sőt, a fejbőrét is agyonkaristolta már.
Az ördög, ahogyan késett a Halál, úgy stresszelt egyre jobban. Gondolta, kéne kérnie a nővérektől valami hatásos nyugtatót, de ugyan, mivé lenne akkor a világ! Így hát idegeskedett, és időről-időre megbökte a haldokló oldalát, nehogy az idő alatt kilehelje a lelkét.
Mert a Halál nélkül meg lehet halni, de akkor nem lenne, aki hitelesítené az alkut.
Hajnalban, úgy fél kettő felé jeges fuvallattal a nyomában megérkezett a Halál.
– Aggyonisten Halál! – köszöntötte, és visszatolta a közben homlokába csúszott parókát a feje tetejére.
– Nocsak, kit látok itt! Egy ördög. Aggyon! – fogadta aztán a köszönést foghegyhelyről.
– Alkudni jöttem. Csodás ajándékot hoztam neked, egyetlen napért cserébe.
– Az lehetetlen! Már lefixáltam Istennel az időpontot. Beírtam, lekönyveltem, átadtam. Tudod, hogy a főnökkel nem lehet kukoricázni!
– Ó, drága Halál – kuncsorgott az ördög – tudom én, hogy mennek a dolgok. Elugrasz a Föld túlfelére, csinálsz valami váratlan hacacárét, amit később ráfoghatsz valami kiszámíthatatlan beszámíthatatlanságra – a te melódnál ez nem is csoda -, mire ott végzel, hipp-hopp, el is telt egy napocska. Gyere, nézd mi van a zsákomban!
A Halál persze kíváncsi és telhetetlen, így belekukkantott a szütyőbe. Csillogott-villogott a kaszapenge, illatozott a bükkfanyél, és a fogása is tökéletesen illett csontkezéhez… A Halál nem tudott ellenállni, így hidegre kapott, és elsuhant a Föld túlfelére ribilliózni.
Az ördög leült az ágy szélére, hogy könnyebb legyen böködni a szerencsétlent, ha esetleg idő előtt lelket akarna lehelni; időnként óvatosan, nehogy az megfulladjon, pár korty vizet öntött a szájába, sőt, még az infúzió szabályzóján is engedett egy cseppet.
Lassan reggel lett, majd dél és este. Mindenki tette a dolgát. A haldokló vívta a haláltusát, az ördög várt, közben döfött egyet-egyet, elnézte – persze láthatatlanul -, ahogyan a nővérek küzdenek, meg-megigazította a parókáját, nagyot szívott az orrán, és szétázott tekintetének zselatinját rá-ráfüggesztette pár alkoholistára, akik természetesen nem látták, de valami jeges dermedtséget éreztek a szívük és a májuk körül.
A Halál a föld túlfelén kaszált, Isten beletemetkezett az adminisztratív teendőkbe. A Föld forgott, a csillagok ragyogtak.
Az éjfél lassan, de biztosan elérkezett. A Halál kicsit korábban jött a tervezettnél, ő is leült az ágy szélére, és hogy kettőig gyorsabban menjen az idő, előhúzott egy pakli kártyát. Bár sosem tudott az ördög ellen nyerni, valamivel csak el kellett ütni az időt. Közben disputáltak:
– Te ördög! Aztán kinek a lelkéért állsz itt sorban?
– Ó, ennek a szegény nyomorult ember feleségének lelkéért.
– És minek kellett az az egy nap neki? – kérdezte Halál, összecsippentve a sötétséget a csuklyája alatt.
– Azért, mert így jár még egy havi nyugdíj az öregnek, amit az özvegy elverhet. Bankigazgató volt a lelkem, jól keresett, szép kis nyugdíja van – mondta, majd felkiáltott: – snapszer!
A Halál földhöz vágta a kártyát, ránézett az órájára, felállt, majd kezébe vette vadonatúj kaszáját.
– Ha ezt tudom, fene alkudott volna veled! Ennyit nem ért meg a kasza – mondta halkan, majd köpött egy hegyes-kátrányost. Szívesen megnéztem volna az asszony ábrázatját… Egy havi nyugdíjért lélekeladás! No, mindegy! Isten áldjon ördög, menj, ne zavarj, teszem a dolgomat!
– Isten áldjon Halál! – mondta az ördög, és elégedett, sötét vigyorral a képén beleolvadt a szürke-fehér pettyes metlachiba.
(Mindenfajta hasonlóság akár a történetet, akár a személyeket illetően véletlen! A sztori élénk fantáziám terméke, és bár az alap maga az élet, ez a sztori fikció. Mert ugyan, lássuk be: ilyen csak a mesében van… 😉 )