Tavasz volt, a szokásos. Rügyeztek a fák, a madarak csiripeltek,
szerelemtől lüktetett a világ, az ég kék volt, a fű zöld, habzottak a patakok,
ésatöbbi szokásos nyálasrózsaszín előírás, ami a tavaszra vonatkozott
– rendre működött minden.
Neki ez mind nem számított. Neki lehetett volna kopogó tél, hányingermeleg nyár, barna ősz. Neki eshetett volna, fújhatott volna. Igazából teljesen mindegy volt, mi zajlik körülötte.
Külön világegyetemben volt. Az ő külön kis világegyetemében feküdt az ő kis földjén: egy ágyon. A saját kis légköréből vette apránként a levegőt, óvatosan, lassan, hogy a lehető legkevesebb mozgás érje a hasát. A vér bugyogása alábbhagyott, legalábbis már nem érezte az állandó, lökésszerű forróságot a gátjánál és a vatta mellett kicsorgó vér a feneke alatt is hűvösödött.
Feküdt az ő külön kis világegyetemében. A vajúdó-ágyhoz rekedt fejjel, szárazon izzó szemekkel, sápadtan. Az ajkai eltűntek, a félelemtől talán lenyelte, de ez sem számított.
Feküdt az ő külön kis világegyetemében. Pengő gerinccel, vasalt-beton vállizmokkal, melyek rozsdásan súrlódtak, ha néha kicsit megemelte az állát, hogy a nyakizmai megkönnyebbüljenek. Lábai térdben hajlítva vigyázták lazára a hasizmait; vértelenül világítottak ezek a térdek, túlragyogták a neon fehér-steril fényét. Lábfejei mint a jég… Az összes világegyetem leghidegebb dere fagyasztotta bele a vért ezekbe a keskeny lábfejekbe.
Feküdt az ő külön kis világegyetemében. Kézfejei egymáson – a hasa alján, a méhe felett, a kis dombocskán, amiben a gyermeke gömbölyödött tizennyolc hete.
Feküdtek az ő külön kis világegyetemükben, ami csak kettejükre volt szabva. Saját törvényekkel, saját istennel (aki árnyalatnyit duzzogott, hogy kicsit ki lett rekesztve), saját imával. Két szívvel, egy vérkörrel. Négy kézzel, négy lábbal, tüdőkkel, májakkal, vesékkel, egyéb szervekkel, melyekkel kiszakadtak a léttelenségből.
Az anya, meg a lánya feküdtek az ő külön kis világegyetemükben. Az anya magában beszélt. A lányához beszélt. Néha, két fohász között próbálta teljesen elernyeszteni magát (olyankor levegőt sem vett), és figyelt, mocorog-e a lánya. Minden ficergés után végigszáguldott benne a diadal, és az új erő. Él.
Az anya, meg a lánya feküdtek az ő külön kis világegyetemükben. Két szívvel, egy vérkörrel. Négy kézzel, négy lábbal, tüdőkkel, májakkal, vesékkel, egyéb szervekkel, melyekkel kiszakadtak a léttelenségből.
A vér csorgása lassan szivárgássá csendesült, pár napra rá elapadt. A moccanások egyre erősebbé váltak.
A világegyetem aztán egy nap kitágult, széthasadt, és új született.
Ősz volt. Szép ősz.
(Köszönöm kislányom.)